Nem tudom, ismerős e a Dés-dal, számomra szerelem, az egyik legrégebb óta tartó. Szerintem ez a dal arról szól, hogyan ragaszkodhatunk valakihez annyira, hogy nem számít az évek múlása, az évszakok változása, nem számít, hol vagyunk vele, külön vagyunk e vagy együtt, ismertük e egymást, most ismerjük, vagy csak fogjuk, de láthatatlan kötelek fűznek össze vele. Minden elmúlik körülöttünk, de az érzés, hogy várod és a megbizonyosodás, hogy ő is vár, elfeledteti az ideges, könnyen sértő szavakat, a hosszú és rövid utcákat, a sarat, a fázós hajnalokat, tikkasztó nappalokat, álmatlan éjszakákat, feszült perceket. Az állandóságot kapod attól a másiktól. Ugyanazt látod benne minden alkalommal, és benne magadat látod, fiatalon, tele életerővel, tervekkel, mosolyogva. És tudod, hogy az idő ugyan ketyeg, de te csak az eszeddel érzékeled ezt, hiszen az érzékeid számára örökké élsz, azzal a másikkal, akinek a lényében megtaláltad az otthonod másik felét. Le lehet vajon élni egy életet úgy, hogy tudod, megvan az otthonod valaki mellett, de az sosem válik valósággá?
