Hajnal három van és úgy döntöttem, hogy a már bevállt írás-terápiát alkalmazom, a napok, sőt hónapok óta tartó akkut alvászavaromra. Vizsgaidőszak van, még messze nem az utolsó és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az élet leáll, beszűkül, beszürkül és nincs mit tenni, kikapcsolódásként azon rágódom, ami eddig volt és ami még lehet. És az agyam nem áll le, nem kapcsol ki. A készenléti állapot teljesen lemerít, a napokban megfáztam az ablak előtt ülve, mentségemre legyen mondva, hogy befúj rajta a szél, és van egy olyasmi sejtésem is, hogy a teljesen jól funkcionáló egészségem pszichés megbetegedéseket produkál vészhelyzetben, de azért ez így is döbbenetes. Az éjszakáimról pedig annyit, hogy tizenegy körül a szervezem mindig megnyugtat, hogy mélyen és eleget alszunk, elégedetten ébredünk, aztán hajnali kettőig megjárjuk a gondolati poklot legalább négyszer. Ma is ez történt, így egy nagy bögre nyugtató-altató tea után is teljesen éberen és nyelvtanilag remélem helyesen mondatokat gépelek arról, hogy bevillannak szituációk, amiket megéltem, mondatok, amiket olvastam, arcok, amiket láttam, képek, amiket megnéztem és mindezek a valós dolgok a legmeglepőbb kreációkban vonulnak fel-le a fejemben lévő catwalkon. Ami a legijesztőbb persze, hogy nem hagynak elaludni...és csak pörög és pörög az agyam, megállás nélkül olyan mondatokon, hogy "az a szoba nem a tiéd, hanem az enyém és ha nem csinálod, amit mondtam, viheted a dolgaidat, ahová akarod", ezt persze egy teljesen megalapozott és értelmes érvelésre kaptam válaszként valakitől, akinek tudnia kellene, hogyan folytsa magába ezeket a kirohanásait, a megbántás-pókerban így is egy életre adósa vagyok, vagy bevillant a könyvből, amit éppen olvasok (Nick Hornby: Juliet, Naked), egy negyven éves nő gondolatmenete arról, hogy az előző tizenöt évét hogyan fecsérelte el egy mindenre alkalmatlan fickó mellett, akitől se gyereke, se maradandó szexuális élménye, de még egy nyamvadt válási papírja sincs, és nem élt soha a jelenben, a jövőbe vágyott vagy éppen unalmas hétköznapiságban végezte a mindennapi teendőit és közben megöregedett, lekésett és megkeseredett és nem tudja, hogyan és merre. Leír Nick egy jelenetet, mikor Annie és a leszbikus barátnője, Ros, elmennek egy pubba, és megismerkednek két pasassal. És komolyan mondom, bánt a könyv minden egyes nyomtatott betűje, mert én éppen ezzel szembesültem az elmúlt fél évemben, hogy nem tudok semmi izgalmassal szolgálni olyan embereknek, akikkel nincsen belsőséges napi kapcsolatom, de legalább egy balhés, vagy éppen dögunalmas közös ismerősünk. Legszívesebben nevetnék az egészen, de ami gyerekként bevett szokás volt ismerkedéskor ("te milyen zenét hallgatsz, mi a hobbid, hányadikas vagy, mi a kedvenc tantárgyad, filmed, sportod, kutyás, autód?") arra most is nagy szükségem lenne huszonhárom évesen, mert a legtöbb kedvenc filmem a kilencvenes évek végén volt új, nagyrészt magyar zenét hallagatok, nem kifejezettem a mai elektronikus kultúrának megfelelőt (A ki a kedvenc zenészed kérdésre adott válasz, miszerint neked Sting, abszolút vörösposztó...), negyedéves joghallgató vagyok, kedvenc tárgyam a drámatörténet a szabadbölcsész szakon (értsd valami borzasztó unalmasat tanulok, ami különösebben nem köt le, így ha jogász lennél véletlenül és ezt vennéd közös ismeretanyagnak, azonnal verd ki ezt az elvetélt ötletet a fejedből..), a hobbim, hogy a körülöttem élő elfoglalt emberekkel beszélgetek, ha össze tudjuk egyezetetni, sportom a lenyűgözően izgalmas síelés vagy úszás (mindegyiket űzöm, nem sportszerűen, alkalmanként, nem nem tudom elmondani, ki nyerte abban az évben az óriáslesiklást, leginkább azért, mert az utolsó nagy síelő név, akire emlékszem Alberto Tomba), kocsim pedig a régi pici mini morris vagy az új fiat 500as. Na, ennyi után vajon ki szeretne velem tovább beszélgetni? És rögtön ezután ugrik be a szép, kiegyensúlyozott és elégedett francia barátnőm szilveszteri fotósorozata, amin egyértelműen látszik, hogy nincs kozmetikázva és mégis mindenki mindegyiken jól mutat, akkor is, ha grimaszol, és az, hogy a másnaposságra legjobb a szex, és az a mókás, ámbár fájdalmasan igaz megállapítás, miszerint a szex néküli első három hónap pokolian nehéz, visszaszokni rá pedig egy pillanat műve, és akkor visszakanyarodnék oda, hogy hajnali fél négy van, egyedül vagyok, nem tudok aludni és nincs aki nyugodtan szuszogna mellettem, kielégítő szex után vagy nélkül. Aki volt, azzal kapcsolatban a mellette töltött két és fél évet éppen annyira elpocsékoltnak érzem, mint Annie az ő tizenötét, és vajon honnan lesz új, amíg nem tudok értelmes válaszokat adni az ismerkedős kérdésekre és amíg nem bírom annyira az piát, hogy előbb vigyen egy pasi öntudatlan állapotban haza, minthogy mentőt kelljen hívni az alkoholmérgezésem miatt. Szép nem? Szép ív. De hogyan aludjak el?
alváshiány
2010.01.06. 03:40 vödörödön
Szólj hozzá!
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.