Csütörtök koradélután van, amit egy kávézóban töltök. Neoton Família és Hungária váltva szól a hangfalakból, kellemesen halkan, elragadó lendülettel. Kint süt a nap, bár áprilishoz képest csalókán hűvös van az utca árnyékos sarkaiban.
A szomszéd asztalnál észrevétlenül, mégis nyilvánvalóan zajlik egy jelenet. Fiú, lány, kevés szó, mély pillantások. Szeretők szakítanak. A fiú a lánnyal, akit ez láthatóan váratlanul ért. Egy másik nő miatt. Csak bámulják egymást, simogatják egymás kezét olyan mondatok között, mint "akkor ennyi", "szerencsés lány", "nem akarom, hogy ettől te kevésnek érezd magad", "nem tudom, mit szeretnék pontosan, de ez most nekem nem jó és azt érzem, változtatnom kell", "arról meg én tehetek", "uristen", sok sóhaj, "borzasztóan nehéz lesz". És a csend. A lány nem hiszi el, nem tud mit mondani, a fiút meggyőzni képtelenség, nincs abban a helyzetben. Tehetetlen csend. Vége.
A fiú bánatos kék szeme egy pillanatra sem siklik arrébb a lány könnyes barnájáról. Miket élhettek át együtt...fiatalok, hogy fájhat ez ennyire? Néhány bátorító útravaló, egymás biztosítása arról, hogy ami köztük történt sokat jelentett. Majd, amit rendeltek elfogy, a kezük szétcsúszik, a fiú fizetni indul, a lány rágyújt, telefonál, lemondja a mai programját.
Valami végetért és nagyon fáj.
