Most is némi émelygéssel olvasom azokat a személyes élményeket tárgyaló cikkeket/blogokat, amik babavárásról, kismamákról, terhességről, szülésről, gyümölcsökről és egészséges étkezésről/hányingerről/hisztiről szólnak, mert őszintén szólva szertefoszlatják azt a jól belénk, nőkbe táplált sztereotípiát, hogy a baba öröm, megcsinálni ugyanúgy egy pillanat műve, mint kihordani, világra hozni, átvészelni a kicsi korát. Az első bajok a gyerekkel a hivatalos előítéletek szerint annak kamaszkorában kezdődnek, addig legfeljebb diszkalkuliás, de ezt a felismerést is inkább csak a divat táplálja, nincs neki semmi baja egészen a tinédzserkori hormonviharig.
Aztán lám, egyszer csak záporozni kezdtek az újságcikkek, blogbejegyzések azokról a családalapítási problémákról, ami addig fel sem merült az ember lányában, hogy problémát jelent majd. Persze a problémákat többféleképpen lehet lereagálni, jellemtől függően, vagy világi para lesz belőle, és nem gyerek, vagy mégis lesz gyerek, de őszintén csodálkozni fogunk, hogyan siklottunk el az édes kisbabánk és mi a sok csapda, akadály, gát mellett, körül, felett, alatt és a gyanakvás és furcsállás csak lassan alszik el bennünk, a para-készenlét sokáig kitart.
Őszintén azt tanácsolom mindenkinek, akiben még élnek a jól csomagolt sztereotípiák, hogy amíg nem ismeri meg saját magát rendesen, a párját rendesen, befolyásolható, félős, agyalós, de gyereket szeretne NE ismerkedjen meg ezekkel a felemelő és őszinte ismeretekkel, tragikusan/önfeledten indult vidáman/szomorúan végződő történetekkel, mert RETTEGNI fog, mikor rájön a kis gyerek, kis gond - nagy gyerek, nagy gond elmélet óriási hazugság.
A sorok között megbúvó részletekkel egy időben világra kerül rengeteg kérdés (hízni fogok? lesz hányingerem? lógni fog a mellem? fájni fog a szoptatás? császárral fog születni? ott lesz akkor még az apja? és a választott szülésorvos? anyámat hogyan fogom leszerelni? egészséges lesz? bírom én az alváshiányt? a büdös pelust? a bezártságot? depresszív alkat leszek? mi lesz, ha majd nem érzek a kicsim iránt semmit? bírja a pasim a hisztit? lesz elég tejem? hogyan fogunk a babakocsival boltba menni? kívánni fogom a szexet? és engem kívánni fognak? és a többi és a többi...), amire nem kaphatunk választ a terhesség előtt, hiszen mindannyian mások vagyunk, máshogyan reagálunk, tehát tőlünk függ/nem függ a gyerekvállalás kimenete is. Ennél többet azt hiszem nem is kellene tudni, csak azt, hogy bármi is történik az természetes, belőlünk fakad, és a legtöbbről még nem is tehetünk, fel sem ismerhetjük előre, így az egyetlen megoldás a felvállalás, az elfogadás. Ugyanannak kellene mozgatnia a babavállalást is, mint a szerelmet, az a jól belénk ivódott sztereotip érzelemkivetítés, aminek eredményeképpen annyira akarjuk a bébit, hogy az összes erőnket latba vetve, túllépve minden önzésen és kicsinyességen végigcsinálunk mindent bármi áron, egész lényünkkel, mert ettől nekünk JÓ.
A legtöbb nagy nyilvánosságot kapott paráról csak akkor kellene értesülnünk és főleg olyanoktól, akiknek ez a szakterülete, amikor már nincs visszaút, mert ők valószínűleg kevésbé rémisztenek minket halálra az egyéni, személyre szabott élményeikkel, mint a weben okoskodó, rémisztgető nőtársaink.
Azt mindannyian tudjuk, mire van szüksége egy gyereknek nagyobb korában, mivel a legtöbbünknek addigra a tudata eléggé fejlett volt már, hogy felmérhesse a helyzetet, nekünk is kellett szeretet, megértés, kaja, ruha, fegyelem, mozgás, zsebpénz, de odáig el kell jutni, és nagyon nem jó, ha konformista álláspontot szétbombázzák nekünk, mert az, hogy az ember elront egy párkapcsolatot, vagy más politikai ideológiára esküszik évente, és ezt a világba böfögi, az egészen más tészta, mint az, hogy a szabadjára engedett hiszti, kétségbeesés, felelőtlen szabadság és felesleges lánysarkok divathóbortjában elutasítva minden váratlan nehézséget az anya elidegenedjen nemcsak a gyerekétől, hanem az egész új élethelyzettől.
A gyerekvállalás részletei szerintem meglepnek mindenkit, ahogy a szerelem sem úgy néz ki az életben, ahogy a mesefilmeken, az amerikai happyendek képein és a romantikus olvasmányok lapjain, de erről részletesen beszámolni csak akkor van értelme, ha nem tántorít el, hanem a feldolgozásban segít, annak érdekében, hogy ne az óriási hibát és terhet lássuk meg, hanem, hogy a sok meglepi végén lesz egy boldog és elégedett picike, mi pedig nem leszünk önmagunk paródiái, vagy árnyékai, csak az átlag énünkhöz kapunk még egy kihívást hosszabb időre.
