Valamit rosszul csinálok. Túl egyenesek a szándékaim? Naiv lennék? De ennyire? Vagy kiszámítható? Nem elég csinos, bájos, titokzatos, tartalmas? Vagy inkább túl? Vagy épp az enyém normális, csak mindenki más nem elég vagy túl? A francba is, miért érzem magam ilyen végtelenül ostobának, olyan mintha eltévedtem volna, pedig pontosan tudom, mit akarok és általában azt is el tudom dönteni, kitől.
Már csak az hiányzik ehhez, hogy azt a másikat, akitől én tudom, mit szeretnék addig ne fogja kézen, döntse meg, cibálja el más, az ne aludjon el, igya magát hülyére, nézegesse más fenekét, míg hozzá beszélek, tartson ki egy kicsit. Ha már én akarom őt meggyőzni, mert őkegyelme alkalmatlan (remélhetőleg csak erre). Csak egy kicsit, csak annyi időre tartson ki, míg bebizonyítom neki, hogy velem az élet egyszerűen csodás lenne, és ettől nem érdemes már az elején megijedni és elfutni, mert mint tudjuk, semmi sem tart örökké. Bár tény, hogy fejvesztve rohanni egy kapcsolat elején és végén lehet, bár ugye ismerek olyat is, aki a közepén is rohan, csak nem elég határozottan, így születnek ugye a meglepetésgyerekek..
Ostobának érzem magam, mert tisztességesen játszanék egy olyan társasjátékban, ahol mindenki taktikázik és csal, meggondolatlanul, felelőtlenül, a következményekkel nem számolva. Közben megsebezve saját magát és másokat, tönkretéve egészséges és gazdag érzelemvilágú játékostársakat. És a miértre mindenféle hülye válasz létezik a mert magányos voltamtól, a mer' nagy a melléig. A kortüneteinket meg ugye senki nem érti, vajon mitől vannak, a sok válás, a sok egyedülálló szülő, a sok öngyilkos hajlamú, depressziós, boldogtalan, önsanyargató, agresszív és megértetlen ember, gyerekes érzelemvilággal. Biztosan azért, mert az anyjuk nem szerette őket...
De nem adom fel!
