Az van, hogy megint stoppolok valamit. Én magam, önként. Történt nem rég valami, amire nem jutott időm feldolgozni, se megbeszélni, csak dugdosom egyik bugyromból a másikba, és várom a pillanatot, amikor alkalmas lesz felszínre hoznom. Ez olyan, mint mikor beütöd a térded, de nincs időd összecsuklani a fájdalomtól, mert tudom is én, késésben vagy és ha beengeded a fájdalmat lekésed a vonatot. De utána, mikor már a vonaton ülsz és elmúlt a halaszthatatlan stressz, akkor hirtelen elkezd lüktetni, dagadni és a nyugalomban és békében csak azt veszed észre, hogy rohadtul fáj. Ha nem a vonaton ülsz, azt tanácsolom, ordíts! De mit csinálj akkor, ha vonaton ülsz, ami akár lehet az élet átvitt értelemben, amiből nincs kiszállás, nincs megállás, útközben kell feldolgoznod. Mert fel kell dolgozni, egyébként, ha elfojtva és emiatt nem veszed észre, hogy nemcsak lila és púpos, hanem vérzik, akkor lehet belőle jóval nagyobb baj.
A fiúnak, akit szeretek megszületett a második gyereke. Az elsőnél a kezét fogtam, mert bíztam benne, hogy nemcsak mondja, hogy én kellek, de úgy is gondolja. Szeretett. Azóta nem tudom már mi az igazság, kit kell ezért okolni, de az biztos, hogy én most is szeretem. Két év telt el, én elmenekültem, és nagyon sokat alakultam, tapasztaltam és fejlődtem, de az iránta érzett érzelmeim stagnának. Semmi sem változik. Ha elküldöm, visszajön, ha magától megy is visszajön, nincs hová menekülnöm. Nem merem kiadni magam, így ritkán beszélek vele az érzéseimről, ő is velem. Őszinte vagyok, mikor azt mondom neki, nem várok rá, mert tényleg nem. Nem sírok a szobámban a hiányától, nem tölti be a gondolataimat, tudom magam jól érezni másokkal, kézben tartom az életemet és igen, megszerettem azóta mást is. Megválogatom, hogy kit engedek a közelembe, nem férnek hozzám sokan. Őszintén szólva, nem engedem. A sorssal éppen úgy küzdök, mint bárki akit közelről látok, keresem az utamat, és már nem hiszem el a mesét a könnyű és kiszámítható életről. Ami miatt nem tudom éppen őt elengedni valószínűleg az, hogy ő volt az első és az utolsó, aki mellett könnyűnek és kiszámíthatónak éreztem a világot, semmi mást nem láttam feladatnak, minthogy segítsem és megfeleljek neki. Mégsem mellettem döntött. Tudta, hogy nem működhet, és választott olyat, ami működik, jól, szépen, gyümölcsözően. Amiben a szerepek tiszták és ő olyan férfi és apa lehet, amilyenre vágyik, amilyennek ő magát látni szeretné. Visszajön, mert akar rólam tudni, és nem azért, mert tőlem várja a jövőt. Nyilván fáj, mint a láb beütése, ha onnan nézzük, hogy én nem voltam elég jó neki, de mi van akkor, ha onnan nézzük, hogy vajon ő elég jó lenne e nekem?
A helyzet pedig az, hogy a blog összes hisztije hazugság, mert én önként nem vagyok az az ember, aki feladná érte az életét. Volt, hogy úgy tűnt, igen. Múló szeszély. Miért? Mert mióta az eszemet tudom azért küzdök, hogy minél nagyobbat haraphassak az életből, és ezen a ponton eltér a kép. Amit én szeretnék, arról ő legfeljebb könyvben fog olvasni, de nem is bánja, amire ő vágyik, az nekem kevés. Ő pedig nem az az ember, aki csendben a sarokban ülve, háttérországként végigvárná, amíg fordul velem a Föld, és visszaérek hozzá. Kicsi, kevés, férfiasságában megbántott báb lenne, tönkretenném az életét. Amiért cserébe ő tönkretenné az enyémet.
Bármennyire is el vagyok olykor merülve a vele kapcsolatban tapasztaltak miatt az önsajnálatban, az életem halad, alakul, zajlik, és küzdelem mindig lesz benne. De nem tudok mást választani, ez az út van a fejemben és egyszer biztosan képes leszek majd elfogadni, hogy emellé nem való egy olyan férfi, mint ő. És borzasztóan sajnálom. És nagyon bízom abban, hogy meglesz a párom.
