vödörödön

Ha válaszolsz a másikra írj, ha meg felhívsz lehet, hogy felveszem. A fenébe, de utálom már ezt az egészet, most annyira feldühítettem magam, hogy nem tudok a dolgomra koncentrálni. Nem akarok már a koliban lakni, de muszáj, mert a másik választás, hogy a nevelőapámmal. Gyűlölöm, hogy a tű fokán egyensúlyozom és nem tudom azt mondani neked, hogy dugd fel a jóindulatodat és igazságalanságodat, a szobákkal és mással együtt, nem tudom azt mondani a nevelőapámnak, hogy húzzon el a lakásból, mert nem vele szeretnék együttélni, és nem mondhatom azt, hogy jó, akkor ezt a lakást kivenném, mert nincs miből és ha mégis lenne, lehet, hogy szó érné a ház elejét és mégsem szállna be tovább a család az ebédembe és a nyelvóráimba. És gyűlölöm az érzelmi szálakat, amik ezeket a vitákat és helyzeteket részben generálják, részben megnehezítik. Azt hittem, mikor hazajöttem, hogy minden más lesz, az egyetemnek mindjárt vége, lesz munkám, magánéletem, anyámékkal jóviszony, persze csak az egészséges távolságból, és nem szól bele az életembe senki olyan, akinek nincs köze hozzá. Most pedig kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy az egész egy rövidke álom volt. Az a másfél év hihetetlen sok idő az egyetem végéig és jóformán értelmetlen semmittevés tölti ki, ebben a félévben nem kevés állással próbálkoztam, de bármi, ami érdemi fizetéstelen, a nem érdemi meg elveszi az időt az érdemitől, bár ezen a dilemmán hamar túllendülnék, ha legalább az egyik bejönne. Az anyámék pedig újra kezdenek visszaszivárogni az életembe, mert szükségem van rájuk, ők pedig ezt példásan kihasználják. Tegnap azon vitáztam a nevelőapámmal, hogy a német ösztöndíj előtt szeretnék elmenni egy intenzív nyelvkurzusra, mire ő közölte, hogy szerinte felesleges, és nincs más érvem, mint hogy mások vagyunk és más válik be nekünk nyelvoktatás terén, de kétlem, hogy megértette, pedig neki kellene finanszíroznia. Ellenben ma felhívott, hogy vesznek nekem bérletet a fesztiválra (pont annyiba kerül, mint a nyelvkurzus), menjek fel csütörtöktől, de én nem akarok, kinőttem belőle, unom azokat az arcokat, elég belőle egy nap, és ezt sem érti. Ahogy azt sem, miért menekülnék vissza a koliba, ahol lakhatok a wc-fürdő mellett ősztől, ha nem intézem el, mert te nem tartod be, amit ígértél. Ha ezt tudom megoldom jóval kisebb erőfeszítéssel és hátsó machinációval. És igen, duplán bánt, mert ismétcsak bebizonyítottad, hogy nem állsz ki mellettem, még annyira sem, mint egy barátod mellett. Nálam az, hogy valaki fontos nem azt eredményezi, hogy nem támogatom, mikor kell, nehogy mások észrevegyék és szóvá tegyék, hanem hogy kétszer jobban megnézem, mi előnyösebb a számára, és megpróbálom dilomáciai eszközökkel becsomagolni. Ám én még csak nem is ezt kérem, csak azt, hogy tartsd be, amit ígérsz, ugyanúgy, mintha másnak ígérnéd. Ha pedig úgy gondolod, hogy éppen azért nem tudsz velem normálisan viselkedni, mert sokkal többet jelentek, akkor szeretném azt érezni, mert jelen pillanatban duplán járok rosszul...még sok mindent írtam, de mindegy. Ragaszkodsz hozzám, mégis ott bizonyítod be, hogy ez számodra nem jelent semmit ,ahol tudod. Kinek bizonygatod és miért? Nekem? Magadnak? Mert a világot nem érdekli, köszöni. Mi pedig úgyis tudjuk az ellentettjét, ha tudomást akarunk róla venni, ha nem...Micsoda borzasztó vicc ez az egész, milyen őszintétlen. Bár ne szeretnélek, vagy bár szerethetnél, mindig ide lyukadok ki. Ha felhívsz csak mondd azt, hogy én valamit félreértettem, amikor megbeszéltük, sajnálod. Én meg majd elintézem, magamat okolom, téged pedig felmentelek és minden rendben, ragaszkodom hozzád csendben tovább. De remélem, csak egy kicsit, egy icipicit azt érzed, hogy igazam van, és akkor már volt értelme.. Néha azt érzem, ez nem lehet az én életem, mert, ha ez tényleg ilyen, akkor ez borzalmas és boldogtalan, nincs erőm hozzá. Ha pedig feladom és belenyugszom, az már nem én vagyok, hanem valami torz másom és akkor semminek sincs értelme tovább, mert elvesztettem önmagamat. Azért ragaszkodom ennyire hozzád, mert azt hiszem, téged ért az a csapás, hogy azt a rozit ismered és az lehetek melletted, aki a legközelebb áll ahhoz, aki szeretnék lenni, persze te ezt nem érted és nem is érzékeled, és ha végiggondolod arra jutsz, hogy mit is mondtál? Hogy akkor sem működne ez köztünk, ha egyszer igazi esélyünk lenne. A körülötted élő és rád figyelő nők sokkal jobban ismernek, mint néha te saját magadat. Rémesen érzem magam, de legalább megnyugodtam annyira ,hogy ne bőgjek tovább a jegyzeteim felett. Nem normális ez az idegállapot, és nálam mégis mindennapos, nem csak a nehéz időszakokban.Kérlek, ne haragudj rám. már sajnálom az egészet, nem vagyunk egyformák, majd elintézem valahogy, csak hívj fel mihamarabb..