vödörödön

Hibbant vagyok. Persze, az a kedves fajta, ami még elég sok ideig áll jól egy fiatalos nőnek. Jó, tisztázzuk, huszonhárom éves vagyok, tizenhét éves arccal és alakkal, nem kell nagyon takargatnom és tagadgatnom a koromat. Valójában azért, mert kortalan vagyok éppen. Próbálom felmérni, hol is tart a generációm, mivel az utóbbi néhány évben az öt évvel idősebb korosztály életvitelében léteztem. Valami olyan nevetséges érzés van bennem, mint a szüleinkben, illetve a nagyszüleinkben lehet, hogy nem vagyunk elég érdekesek a gyerekünknek, unokánknak, unokaöcsénknek. Őszintén szólva, nem tudom, hogyan lehet ezt kezelni. Kezdem azt érezni, hogy a próbálkozáson kívül nincs nagyon más mód, lehet, hogy célravezető lesz, lehet, hogy nem. Nagyon fontos ellenben megismerni a másik felet, és az is elengedhetetlen, hogy a másikban legyen kíváncsiság, elfogadás irántunk, és az sem árt, ha ad némi útmutatást magához. Azt hiszem, ez a módja, hogy rátaláljunk a társainkra. Valójában, mikor vázoltam ezt a helyzetet az anyámnak, azt válaszolta, hogy barátkozzak öt évvel idősebbekkel. Milyen ésszerű sé milyen logikus. Csak, mikor erre gondolok belémhasít egy érzés, hogy az nem is olyan egyszerű. Az már éppen az a kor, ahol az emberek összekötik az életüket a társukkal, a jövőjük érdekében állandóan dolgoznak, megvan a maguk életvitele, és én problémás vagyok. Elég sok időt igényelek, nem akarok függni, és most mintha kicsit félnék is a kötődéstől, amellett, hogy természetesen vágyom rá. Jobban, mint mondjuk két éve. Még mindig nem vagyok hajlandó fejet hajtani a társadalmi szokásoknak, és még mindig úgy gondolom, másfelé tart a világ, mint amit a mi poros tradícióink akarnak elhitetni, de változom én is. Nyugodtabb lettem, de a meggondolatlanságom maradt. A kötelezettséget kicsit jobban viselem, de mindenféle korlátozás ellen lázadok. Itt annyi a változás, hogy hamarabb tudok belenyugodni az elkerülhetetlenbe. De ami változatlan, hogy szabad szeretnék lenni.