Az én személyes tragédiám, hogy olyan fiút szeretek menthetetlenül, aki máshoz tartozik. Társak vagyunk, olyanok, akik egy pillanatig sem létezhettek volna egy tradícionális világban (éljen a liberális demokrácia), de a szó általános értelmében mi sosem tartoztunk egymáshoz és mégis, ennél sokkal több, vagy inkább valami teljesen más van köztünk. Szeretjük a másikat, ragaszkodunk hozzá és szükségünk van rá mióta megismertük egymást. Jobban ismerem sokszor, mint saját magamat, úgy értve, hogy tudom, ő mit reagálna, de nekem fogalmam sincs, én hogyan viselkedjek egy-egy helyzetben. Tudom, hogy ő milyen lenne szerepekben, amelyekben sokszor magamat nem ismerem ki. Én az ő tartalmát szeretném megélni, míg ő az enyémre vágyik. Most éppen csendben. Nyugodt szeretettel, rajongással, vágyódással. Gyakran az az érzésem, hogy ez egy játék. Mi tudat alatt kitaláljuk a másikat és azért nem múlik és alakul a köztünk lévő szoros, néha fojtó kötelék, mert a másik éppen olyannak bizonyul, amilyet várunk, amilyenre vágyunk.
És most jön a bonyodalom, ami bizonytalanság és méreg köztünk. Ő nem mer átlépni egy bizonyos határt. Nem mer szembemenni a múltjával és a kísértő elvárásokkal, tradíciókkal, ígéretekkel. Olyan, mint egy örök rebellis gyerek, aki csak akkor merészel lázadni mikor senki sem láthatja, mikor egyedül van. Én pedig az vagyok, akivel titokban lázadhat, ígéretek, múlt és elvárások nélkül, mert teljes szívemből elfogadom és szeretem, és nem gondolkodom kicsit sem tradícionálisan. Túl fiatal a világlátásom, felfedeznivaló vidék. De igen, szeretnék kisgyereket, kiskutyust, vidéki házikót, de úgy vágyom rájuk, mint az életem részeire és nem a céljaira. Tehát, hogy majd persze lesznek, de nem mindenáron. Az élet célja a boldogság. Az ember akkor boldog, mikor szeretik és megértik, teljesen önmaga lehet. És az az ember igazán boldog, aki tudja, mire vágyik önmaga és azt el tudja érni. Mindent a maga idejében.
Az életet úgy képzelem el, mint egy sok szobás öreg villát, ahol fel kell nőnöd a kilincsig, erősnek kell lenned, hogy lenyomd és csak akkor nyílik ki az ajtó és tárul eléd a szoba, a maga színeivel, az ablakokon beáradó fénnyel, bútorokkal, emberekkel, és mikor már eléggé körbenéztél, és mindent magadba szívtál, mindenkit megismertél, akkor szembetalálod magad az újabb ajtóval, aminek magasan van a kilincse és tudod, hogy mögötte más és új vár.
Nem vagyok abban biztos, hogy ő a saját akaratából nyit be ajtókon. Persze feloldódik a közegben, ha már ott van, de nem tudom, ha nem bénítaná mindaz, amit magával cipel, nem más ajtókilincshez akarna e felérni.
Félek, hogy elrontja az életét, félek, hogy elrontom az életem, félek, hogy elrontom az életét, félek, hogy elrontja az életem. Szemantikai értelemben ezek a tagmondatok ugyanazt jelentik. Függünk egymástól, leginkább én tőle, ám számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a másik lelke nélkül gyengébbek, kevesebbek, szeretettelenebbek, magányosabbak vagyunk, és eldobjuk a másikat rémesen nagy űr tátong a meglelt társ helyén.
