Téli blogger vagyok, ebben az időszakban van időm lecsengeni hagyni a mindennapjaim történéseit, érzéseit. Tavasszal fontosabb lesz, hogy sétáljak a langyos időben és szikrázó napsütésben az újra életre kelt világban, mint a gép mellett gubbasztani és gondolni. Nyárra minden felgyorsul, tájak és emberek váltják majd egymást, az őszben pedig még az igazi élet utolsó szálaiba kapaszkodom, aztán jön a tél. A legromantikusabb évszak. Kint hideg van, szemerkél a hó, a világ szürke, a ruhák sárosak és hűvösek. A kényelmetlen világ elől hazamenekülök, ahol pozitív, de melankolikus zene szól, a radiátorból árad a meleg, nincsen kicserepesedett száj, kéz, sem feszengés a több réteg málha alatt, és szembesülök a kérlelhetetlen valósággal. Hogy nincs kivel megélnem a téli harmóniát. Nincs, akihez simulva andaloghatnék a csupasz fák sétányán forralt bort szorongatva kesztyűs kezemben, nincs, aki rám csodálkozik, mikor lehámozom magamról a tonnányi pamutot, nincs, aki megpuszilja este a fáradtságtól fekete karikás szememet és fájós torkomat. Nincs, aki részt venne az én téli álmos életemben.
