Vajon mi jár a fejünkben?
Mi ötlik fel elször, ha meglátunk egy csinos lányt, egy megkapó fiút, egy hamiskás mosolyt, egy bolondos mozdulatot?
Milyen képet fantáziálunk egy könyvhöz, szabadszellemű színdarabhoz, egy elcsípett félmondathoz, egy érdekesnek túl hosszú elmélethez?
Milyen az ember magában, mikor senki sem látja, semmilyen normának nem kell megfelenie, nem korlátozza tradíció, jóízlés, erkölcsös blabla, nem tart a rosszindulatú véleményformálóktól?
Úgy vélem, hogy gondolataink és vágyaink nagy részét titkoljuk. Mindenki tudja, mit bír el az éppen aktuális környezete és valamit ennek megfelelően mindig takargat. Mozaikjátékot játszunk, elhintünk részleteket, és csendben nagyon reménykedünk, hogy az, akire személyiségünk másik részlete nem tartozik sosem fog találkozni azon darab örzőjével. Valahol pedig arra vágyunk, hogy egyszer legyen valakink, aki mindent tud és elfogad, és lehetőleg ugyanazokkal a "hibákkal", "defektekkel" próbál sasszézni a világban, mint mi, velünk együtt.
Mit ér egy kapcsolat, ha amit adunk bele nyolcvan százalék cukormáz, színjáték és húsz százalék finom utalgatás a lényegre. És mit ér az, amelyikben elenyésző a félrevezetés, de nem azért nincs rá szükség, mert a párral éljük ki mélyen titkolt lényünket, hanem mert az illető elfogadja, hogy mással tesszük. "Ilyen a természete", mondja és elsiklik afölött, hogy megcsaljuk akár érzelmileg, akár fizikailag másokkal, akik ugyanazt érzik és teszik, ha valamilyen csoda elhúzza a függönyt.
Borzasztó beteg kapcsolatokban nagyon felületes emberek élnek. Ettől betegek. Az orvoslás túl nehéz, tenni kellene, megnyílni, elegedni. Elnézni kényelmesebb, nem törődni a csapással, amit a lélekre mér a belenyugvás.
