Ma beszélgettem az egyik legdrágább barátommal. Fontos dolog történt vele, az élet egyik nagy küszöbén lépett át. Nekiveselkedett és eltolta egy kicsit a függönyt. A legdrágább arcát, az érzéseit mutatta meg valakinek, aki játszik velük (így nem érdemelné meg, de furcsa lény az ember lánya). Önként tette, saját elhatározásból. Bölcsen belátta, hogy szükség van rá.
Amit utána kap persze a kétely. Miért is lenne másképp, csak óriási jelentőségű dolgok miatt lépünk ki a magunk bűvköréből és villantunk meg egy érzékeny szeletet a lelkecskénkből. Ennek hozadéka, hogy a válaszra várni kell. Nagy tét, nagy nyereség vagy nem. A legfontosabb események mindig a legidőigényesebbek. A kétség pedig csak mardos, minél több idő telik el a kínkeservesen megtett lépéstől, annál mélyebbre hatol.
Vajon jól tette, tényleg szükség volt rá, elég csak ennyire elhúzni, lesz ennek a hőstettnek bármi eredménye, hogy ítélje meg saját magát ezután?
Öngyilkos vállalkozás feltenni a kérdést, amit ki se kellene mondani.
Hogyan válik egy mindent felkavaró találkozás életünk legfontosabb momentumává, mozgatórugójává, titkává? Miért éljük át azt az érzést, mely értelmet ad ahhoz, hogy minden nap felkeljünk, mégis szégyenérzetet kelt? Miért vágyunk arra, aki nem szeret minket eléggé ahhoz, hogy megkíméljen ettől a kellemetlen, felőrlő szélmalomharctól?
Miért tesszük fel a kérdést, amit ki se kellene mondani? Miért nem engedjük el csak úgy?
Mert őrülten szeretjük és a lemondás szinonímája a megfutamodásnak.
Persze itt és most. Az élet csupa ittésmost pillanatból áll, ehhez kell alkalmazkodni ,ehhez kell felnőni. Sosem ismerheti magát igazán senki, percenként változunk, percenként vált az akaratunk. Sosem szabad lemondani a lehetőségről, ami kulcs lehet a boldogsághoz.
