Nem kertelek, elárulom: filmekről lesz szó, amelyeket a közelmúltban láttam és nem kicsit kavartak fel. Nehezen befogadható, lelket bántó százhúszperces kirándulások a koncepciós perek hangulatának mélyébe és az emberközösségek kollektív tudatába.
A legfrissebbel kezdem, mert talán ez él a legélénkebben. Tegnap láttam Orson Welles rendezésében A pert. Gyönyörű képek, tehetséges színészek, döbbenetes megoldások, a fekete-fehér filmezés minden zsenije felvonul. Talán az segített végig a fimen, hogy eleve rajongok a feketefehér képekért, moziért, a hangulatért, amelyet közvetítenek, a fényjátékért, amire használhatók és még valami: nem bírtam megmozdulni. Az agyam hiába menekült volna, a lábam nem engedelmeskedett, csak ültem ott a kényelmes fotelban az Odeon-LLoydban és sodródtam, pedig a film nagy részében helyben toporgunk, hiszen a főhős szemszögéből a külső világ változatlan. Ő a vádlott, bár fogalma sincs, mit tett, vagy nem tett. Üldözi a félelem és a kétségbeesés. A tehetetlenség, hogy megvédeni sem tudja magát. Az állam, melynek dolgozik, a jog, mely képviseli, és a nők, akik megszeretik tehetetlenül nézik szélmalomharcát, mivel már a "szája állásából" sejti mindenki, hogy csak idő kérdése és vége. És így is lesz. Vele együtt mi is átéljük a kínlódást, értjük és helyeseljük igazmondó kijelentéseit. A negatív utópia pont annyira nyomaszt ebben a filmben is, mint az 1984-ben, vagy a Gattacában.
Ami mégis mozgat a nők és a férfiak szerepe. A főhős egyértelműen az áldozat, lázadó, egyenes. Három nőalak jelenik meg a kockákon. Az első fél, hogy a kapcsolatuk bajba sodorja (ami be is következik), a második a jog szolgálatába akarja állítani (mivel az ad biztonságot neki is), a harmadik felajánlja, szól érdekében szeretőjének, a vizsgálóbírónak. Mindhárman kívánatos, túlélő női alakok. Amazonok a maguk módján. A női jellemnek azon darabkáit érvényesítik, mellyel megmenthetik magukat és azokat, akiket szeretnek vagy megsajnálnak. A film utáni beszélgetésen mindenki romlottnak tartja őket, az éra csalódott a nőkben, ahogy Kaffka is. Mindenki róluk beszélt, ők álltak az érdeklődés középpontjában. Minden felszólaló férfi volt. Én csak csendben tűnődtem azon, mennyire nem értik a lényeget. A nők próbálták megkímélni a mi kis viktimünket a valóságtól. Volt, aki testi enyhülést kínált fel, mert ennél többet nem adhatott. Volt, aki érdekében édelgett akár az ügyvéddel, akár a vizsgálóbíróval. A mai férfiak, úgy gondolták ezek a nők eladták magukat a túlélésért, romlottak, vesznivalók. Az egyik mélyen tisztelt úr agyáig sem jutott el, hogy ezek a nők a testüket adják, magukat kínálják, a lelkükből, ami még megmaradt az is segíteni akar. Ellenben mit adnak a filmbe a férfiak? Korrupciót, csapatpszichózist (birka-látásmódot csúnyán megfogalmazva), tehetetlenséget, zavart. Ők azok, akik egymást küldik börtönbe, tartják rettegésben, akadályozzák, követik és gyilkolják. Ebben a filmben nem a nők a bűnös lelkek, nekik csak ez maradt és a mai néző-férfiak még mindig felemlegetik, mert még mindig nem értik, miért a híd köti össze a folyópartokat.
A következő vélemény régóta érik. Talán egy hónapja láttam otthon, egyedül, késő este, kikapcsolódás céljából. Nagy marha vagyok, nem vitás. A Dogville nemhogy ellazít, inkább görcsbe rándít. Érthetetlen, őrjítő feszültséget okoz, pedig a megoldás rém egyszerű. Aki ismeri Lars von Triert, azt is tudja, ez az egyik legelismertebb alkotása. A díszlet nem más, mint egy színpad, rajta krétával felskiccelt házvonalak, utak, néhány feltétlenül szükséges berendezési tárgy, mint orvosságos szekrény, ágy, tábla, harang, de semmi olyan ,amit a film során ne vennének használatba. Tökéletes barokk színház, leszámítva a kulisszákat. A falucska lakói egyszerű típusalakoknak tűnnek első ránézésre. A tüchtig boltosnénik, a hipochonder doktor, a sokgyermekes anya mogorva férjjel, a mindenhez értő boszorka, a nemelégkívánatos,deegyetlen fiatal lány, a vak férfi, aki nem vesz tudomást fogyatékáról, a tehetségtelen mérnökhallgató, a személyiségzavaros fuvaros, szellemi fogyatékos lány, színesbőrű ápolónőjével, a egyház házvezetőnője és a nyughatalanul fürkésző hirtelenszőke filozófus. A közösségbe érkezik egy lány, fiatal, szép, félénk, üldözött. A történet undorító, mindenki nézze meg, akinek van gyomra hozzá. A kiszolgáltatott lányt befogadják, elfogadják segítségét, kedvelik, dícsérik.
Majd lassan fordul a kocka és megkívánják ,megerőszakolják, zsarolják, kifosztják, molesztálják, megalázzák, agyondolgoztatják, láncra verik, kizsigerelik, míg végül a kiszolgáltatottság annyira égbekiáltóan dühítő ,hogy ölni tudna a kedves néző, vagy egyesével megkínozni a falu békés és jellemtelen lakóit, úgy, hogy előbb a kisujjukat vágja le, majd a gyűrűst, a középsőt, a mutatót, majd a hüvelyket, hogy spricceljen a vér és közben sebfertőtlenítőbe dugni a csonkot, hogy az ordítástól és a vérveszteségtől a bűnösök végleg kimúljanak. A valamirevaló érző lélekből ez a film garantáltan kihozza az állatot. Sajnálja a kedves, szép és szorgalmas nőt, akinek finom ujjait padlósíkálásra ítélik, kecses lábát, amire láncon nehezéket fűznek, féltett szűziességét, amint durván megalázzák, nemes lelkét, melyet páros lábbal tipornak, és szerelmét, mely elárulja. De mindenek előtt a bizalmát szánjuk, mely miatt megszerette ezt a csőcselét és megtett mindent, hogy közéjük tartozzon és szeressék. Normális életet akart. Úgy egy kissé nehéz, hogy a rendőrség és a maffia egyszerre üldözi. A falu lakóinak felelősséget kellett vállalniuk a bujtatásért, mérlegelniük kellett, miért cserébe veszik ezt a bűnözőt pártfogásukba. Az ár pedig aránytalanul, sértően magas volt. Csontig hatolóan bántóak a jelenetek, ordítanivaló a tehetetlenség, mert mi nézők sem tudjuk, mi áll a lány háta mögött. Csak akkor válik nyilvánvalóvá a történet és emelkedik a lány végképp minden lakos fölé erkölcsi értelemben, mikor megérkezik érte az apja-a maffiafőnök. Minden egyszerre tisztul ki, a lány az árnyvilágból menekült, de számára a való világ borzalmasabb képet adott. Szégyellem magam minden hétköznapi ember helyett. Vajon valóban ennyire frusztráltak vagyunk saját kisszerűségünktől, hogy ha véletlenül a kezünkbe adnak egy ártatlan emberi életet undorító módon kizsigereljük és tönkretesszük?Nagyon bízom benne, hogy Lars csak egy kirívó példával riogat, mindenesetre elgondolkodtató a remekmű.
Egyelőre ennyi, a következő kalandtúra a megromlott házasságok útvesztőibe és egy olyan beteg mindennapjaiba, amilyen szörnyűséget laikus ember álmodni sem képes egy későbbi alkalommal veszi majd kezdetét. Ezekkel a filmekkel ugyanis azóta találkoztam és még nem kerültek a helyükre. Bennem sem.
