vödörödön

Kikapcsoltam a telefonom, hogy még véletlenül se tudjam elérni, és lendületből felrúgni az idáig szépen és egyenletesen felépített, türelemmel óvott kapcsolatunkat. Azt sem akarom tudni, hogy nem keres, mert el kellett mennie, és onnan, ahová igyekszik nem hívhat fel. Ott nem én vagyok a fontos. Csendben sírdogálok a tehetetlenségtől és a küszködéstől, hogy sajnos ezt most egyedül kell letolnom a torkomon. Mennyivel békésebb megoldás, mint csapkodni, vagdalkózni és vádaskodni, kiabálni ,ahogy a hangom bírja, hogy gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek... pedig épp ellenkezőleg: nagyon is szeretlek. Ijesztően idegen ez a szó, olvasva, ahogy megismételtem magamban. Vajon jól teszem, hogy ennyire közel engedem mindenféle óvintézkedés, önvédelem nélkül? Hogy bízok benne? Minden vágya ez, hogy megbízzak benne, de nem megy ezek között a keretek között. Legszívesebben fognám néhány apróságomat és eltűnnék. Messzire. Sokáig. Elképesztően bánt, erre nincsenek szavak. Próbálom meggyőzni és nyugtatni magam, hogy ez a korcs kapcsolat igenis képes lesz olyanná válni, amilyenre vágyom: egyszerűvé, szeretővé, harmónikussá. Ábránd?