Mennyire tud fájni egy embernek, hogy éppen az nem érti meg, akire a legjobban vágyik, hogy megértse? Egészen pontosan az történik, hogy az illető az őrület szélére kerül, tökéletesen beteg, pszichés ronccsá válik percek alatt. Az elmúlt héten egyik érzelmi sokkból estem a másikba, a heves szívdobogást rögtön követte a torokelszorulás, aztán jött a gyomorgörcs, a kézremegés, a kényszeres nevetés, a bús zokogás. Elfelejtettem enni, képtelen voltam aludni, pihenni, kikapcsolni, megnyugodni. Csak csapongtam, vonaglottam, mint egy pókhálóba gabalyodott muslinca.

Valaki egyszer a fejemhez vágta, hogy azért azok az emberek alkotják a baráti körömet, akik, és ő azért nem, mert a többiek mind igazat adnak nekem egy-egy nehezebb kérdésben, ő pedig nem hajlandó. Azóta ezzel az emberrel megszakadt a kapcsolatom. Persze ez egy szélsőséges eset, hiszen csak nagyon ritkán fordul elő az életben, hogy olyan valakivel kerülsz közelebbi kapcsolatba, akivel soha, semmiben nem értetek egyet, illetve hiányzik az elfogadás, a megértés, vagy a megérteni akarás leghalványabb jele is.

Ha az ember felnő és elengedi a szülei kezét, vágyakozni kezd egy társ után, aki tökéletesen megérti, illetve akivel az ellentéteket egy higgadt beszélgetés után közös álláspontra tudják terelni. Soha nem voltam olyan bolond, hogy a mindennapi közeli környezetemből válasszak párt. Aztán rajtam kívül álló okokból, az, akit választottam minden könyörgésem ellenére úgy döntött, hogy neki az a legjobb, ha hivatalos formában lép fel a közvetlen életteremben. Áthágta az aranyszabályt. És most isszuk a levét. Mindketten, mert napi konfliktusaink vannak, és én nem vagyok a megalkuvó és belenyugvó fajta nő. Fogalmazhatok úgy is, hogy sosem adom fel, nem bírom elviselni a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, főleg valaki olyannal szemben nem, aki a szerelmem, a lelkitársam, a családom, a teljes bizalmam élvezője, a másik fele az életemnek. Nem értem, hogy hogyan lehetséges, hogy nála nem kapcsol be ez az oldal. Hol marad az embersége? Olyan helyzetbe kényszerít, amit nem vagyok képes elviselni. Majd szépen megkér, mikor túl vagyunk egy olyan heten, mint, amit felvázoltam, hogy próbáljam meg szétválasztani a munkakapcsolatot a magánélettől. Én szét tudom választani, mit gondol, miért kérleltem, hogy ne akarjon főnök lenni ott, ahol én élek és dolgozom?! Mert akármennyire is meg van győződve arról, hogy ő rettentő korrekten és ügyesen választja el a kettőt, a körök összekavarodnak, összezavarodnak, például úgy, hogy abban a házban szeretkezünk éjjelenként, ahol minden nap kezdi a munkáját. A kettéválsztásnak pedig különösen kegyetlen esete, ha a kapcsolat véget ér, és a fájó magánéleti seb mellett megmaradnak a mindennapi érdekellentétek. Ennek mínősített esete, mikor a főnöki pozíciót uraló fél fejezi be azt. Valaki mondja meg, hogyan  lehet ezt kezelni, hogyan lehet ezt túlélni, anélkül, hogy végképp meggyűlöljem, vagy beleőrüljek az érzésbe, hogy az életem minden terén meghajolok az akarata előtt? Hogyan? Hogyan?

Csak ülök és bőgök a tehetetlenségtől, mint egy ostoba tyúk. Semmi irodalmi nincs ebben a bejegyzésben, de érzelmi teher és fájdalom annál több. Azt hiszem, most  megyek és rágyújtok.