Nehéz szembesülni azzal, hogy szeretem mások életét élni. Olyan, mintha egy, a sajátom nem lenne elég, és az, aki nem ér rá a sajátját élni, rám bízza egy részét, hogy csillapítsam az étvágyam, vagy az, aki valóban éli megosztja velem. Néha idegennek érzem magam a saját életemben. Már nincsenek elveim, nincsenek szokásaim, az akaratom szélirányába változik minden, szükség szerint. Tudok ragaszkodni, de tudok elengedni, el tudom hinni, hogy rossz a látásom, aztán el tudom tenni a szemüvegemet a fiók mélyére, el tudom képzelni az életemet egy elvált kisgyerekes apával, de el tudom képzelni magam csapongó világpolgárként egyedül. Ha kell azt hitetem el magammal, hogy a kávé íze nélkül nem lehet élni, utána pedig rögtön azt, hogy a koffein méreg.
Van, hogy azon tűnődöm, miért nem vagyok bátrabb, miért nem próbálom meg, miért nem hagyom, hogy a megérzéseim, ötleteim, vágyaim vezessenek, miért várok mindig egy társra, akivel megtehetem, aki megteremti a lehetőséget, hogy megtehessem, vagy aki megteszi helyettem, majd elmeséli, és olyankor olyan, mintha én is átéltem volna.
Nehéz megtanulni a saját életemet élni, úgy, ahogy nekem jó. Pedig pontosan tudom, hogy nekem mi a jó, és szeretek érte küzdeni, de előfordul, hogy megrettenek egy-egy akadálytól. Ha el tudnám veszíteni azt az érzést, hogy valamiről lemaradok, tudnám szeretni a percet, értékelni a tavaszt, a mosolyt, a tanulást, a barátokat, a lehetőségeket, az otthont. Szeretném elveszíteni azt az érzést, hogy rohanok valami felé, körül sem nézve az úton. Az élet akkor egész, ha az embernek vannak céljai, de azok megvalósítása is öröm, nem csak az elérés. Talán egy kicsit azt is gondolom, hogy a cél a megvalósítással együtt ér igazán egy egészet.
Tudatosan, mégis öntudatlanul. Tartani valami felé és közben sodródni az árral. Nem szorongani azon, hogy ki mit gondol csak önmagam lenni. Én, ami nem megfogalmazható, nehezen jellemezhető, örökké változó és csapongó.
Ilyen szeretnék lenni. Szabad.
