Búcsú, de remélem csak ideiglenesen. Borzasztóan bízom benne,hogy ez a helyzet csak átmeneti lesz. Az egyik legrégebbi pajtásom Amerikába utazik. Legalább fél évre.
Négyen vagyunk ebben a kis csapatban, ami mióta az eszemet tudom mindent elbír. De mikor megnézem a videót, ami az együtt töltött hét évről szól, teljesen összetörök, azt hiszem nehéz feldolgozni, hogy a világ túl nagy ahhoz, hogy felfogjam és a lehetőségek tárháza is jóval túlmutat a számomra elérhetőn.
Két napja könnyel telik meg a szemem, ha arra gondolok, hogy elrepül. Nem csak nekem, a másik két lány is hasonlóan reagál. Persze mikor ott van úgy teszünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megy minden a majdnem megszokott medrében. Gergőci viszont nincs hozzászokva ehhez az apró érzelgéshez sem. Mi hárman a belevaló, önálló, okos barátnőideálok, akik mindenben támogatjuk mosolyogva és jótanácsok záporában elintegetjük, napok óta könnytől üveges szemmel nevetgélünk vele. Nem érti.
Számomra felfoghatatlanul messze kell egy új életet felépítenie. Ami inkább megijeszt,hogy rajta is a bizonytalanságot és a kétségbeeseést, a maradni akarást látom. Jól érzi magát a bőrében, felépítette egy másik országban a mindennapjait a nulláról, rutinnal rendelkezik, nem vitás, csak nagyon nehéz itt hagyni mindent: anyát, apát, a tesókat ( a legkisebb alig két hónapos), az új életét barátostól ,barátnőstől, otthonostól és minket, egy akármilyen legújabbért.
Tegnap megkérdezte, meglátogatjuk-e majd. Eddig mindig azt a választ kapta, hogy fapadossal bárhol ott vagyunk, két nap. Tegnap mindenki csak jóságosan mosolygott és próbálta lenyelni a feltörő érzelmeit.
Minél közelebb kerül az indulás ideje, annál tarthatatlanabb ez a helyzet.
Nem tartom esetlennek, erős és közvetlen fiú, nem kell félteni. Erre a lehetőségre is ő bólintott rá, nem kell sajnálni, hatalmas kulcsot adnak a kezébe. Azt is tudom, hogy az indulás a nehéz és az első néhány hónap után egyenesbe kerül. Valószínüleg ő is ezzel bátorítja magát.
Világpolgárrá válni nagy kihívás. Sok fontosat el kell engedni, hátra kell hagyni. Csak abban reménykedem, hogy lesz értelme leküzdeni ezt a nem elenyésző akadályt és nem okoz nála visszafordíthatatlan törést. Szóval másfél hét múlva megpuszilom és sírós-mosolygós grimasz mögül elengedem senkisetudja meddig. Mert ez az élet rendje?
