Mire van esze egy nőnek? Mindenre, természetesen, mondjuk mi nők.
Van eszünk arra,hogy az arctípusunknak megfelelő púdert vásároljunk órákon át tartó gondos válogatás után a drogériában. Ahogy arra is, hogy felkutassuk az legfinomabb illatú krémet, időt nem sajnálva a cél érdekében. A krónikus kézremegésünket félredobni arra a pillanatra, amit a szempillaspirál társaságában töltünk a tükör előtt. A szemüvegkeretünk színével harmonizáló rúzst vásárolni.
Van ahhoz is, hogy többórányi keserves, a világot a fenébe kívánó hiszti után, beülve a megfelelő helyre elcsábítsuk édes mosolyunkkal a kedves pincérfiút. Olyan vonzó és könnyed eleganciával levenni a kabátunkat, hogy a kedvesünknek percekig nem annak fogasra akasztása jár a fejében.
Mosolyogva szálldosni az utca szürkearcú emberei között, akár egy pillangó. Zenét választani a napsütéses időnek és a felhős kedvünknek. Megbolondulni egy cipőért, egy sálért, egy nevető szempárért. Napokig rágódni egy filmjeleneten, az imádott könyvünk mondatain, a vissza-vissza köszönő emlékeinken.
Szerelemhez bilincselni magunkat.
A legkínosabb helyzeteket a legtermészetesebben kezelni. A legegyszerűbbeket a végtelenségig bonylítani. A legsemlegesebb pillanatokat a legmélyebben megélni. A legtöbbet adó mondatok felett értetlenül elsuhanni. Észrevenni, aminek nincs jelentősége és átugrani, ami túl sokat adna. Borzongani a melegben és tikkadni a fagyban. Nevetni, mikor sírni kellene és zokongni, mikor nincs rá ok. Aludni, mikor nem tudunk. Élni, mikor aludni kell. Szeretni, aki nem érdemli meg. Gyűlölni, aki bármit megad.
Semmihez sem foghatóan izgató és kellemetlen rejtvények vagyunk. Magunk számára is. Semmiért nem cseréném el.
