Ritkán lepnek meg emberi reakciók. Ez valószínüleg azért van, mert sokszínű társaságban edződöm nap, mint nap. A körülöttem mozgók megbíznak bennem, nyitott vagyok, segítőkész, és szívesen avatnak be kisebb-nagyobb problémáikba, tárnak fel apróbb- jelentősebb oldalakat életük könyvéből. Jól kezelek szituációkat, melyekről tudva tudom, nem azok, amiknek látszanak. Ám az még soha az életben nem fordult velem elő, hogy szakítson velem valaki, akiről fel sem tűnik, hogy velem van, mert ő ezt egy árva szó nélkül lejátssza magában és csupán a végeredménybe avat be. Abba is csak emailben, biztos, ami biztos.
Ugyan, mondja már el nekem valaki, hogy honnan van ennyi beteg, életképtelen, agyatlan, érzéketlen, öntelt, egoista, ostoba barom ezen a világon? És mégis ezek honnan veszik a megerősítést ahhoz, hogy feltételezzék, tévedhetetlenek? Honnan veszik a bátorságot, hogy a hozzáértés és ismeretség teljes hiányában ítélkezzenek emberekről, csak azon az alapon, hogy az ő szűkre határolt világukban az illető nem teljesít a szájízük szerint, mindig.
Úgy gondolom, hogy mindenki húsz-huszonegy éves korára kinővi a tinédzserekre oly jellemző kategorizálást. Az egyetem alatt leszoktam erről végleg. Mikor a nagyotmondó ismerőseim dobálóznak az elitista-kaszttal csak mosolygok és ingatom a fejem. Nem, nincs ilyen. Létezik, hogy egyeseknek mindenféle szempontból gazdagabb gyermekkor jutott, megértőbb, odaadóbb szülők, szerteágazóbb tudásanyag, kiterjedtebb viselkedésnorma-tár, de ez nem adhat okot senkinek arra, hogy lebecsülje hiányosabb háttérrel rendelkező társait. Tévedtem.
Életemben először érzem azt, hogy egy "elit" srác a maga arrogáns és elrugaszkodott módján annyira sem vesz emberszámba, hogy megkérdezze, tudnám-e szeretni, miközben a kis fejében velem kíván kapcsolatba lépni.
Távolról méreget, listát készít a fejében: ennek a lánynak nem elég intelligensek a barátai, ez a lány nem ért a kultúrához, ez a lány nem elég tudatos, ez a lány túl hírrig, túl nyers, túl vidéki, túl erőszakos. De szép, kedves, nyitott, barátságos, ízléses, csinos, megnyerő, kíváncsi...még felnőhet a szintemre, lehet, hogy mégis jó lesz. És vár. Sőt elvár. Elvárja, hogy úgy igazodjam hozzá, hogy fogalmam sincs, mi jár a fejében. Benne alakul valami, értsem meg, és addig ne szórakozzak mással, nem szóljak máshoz, ne érdekeljen más, ne közeledjek máshoz és ne akarjak tőle sem semmit. Várjak, míg a raklapnyi nálam fotosabb dolga utána szán rám néhány órát, amit csak azért beszélek végig, mert egyébként csendben bámulnánk a falat. Mindezt két hétben egyszer, mert egyébként sajnos rengeteg dolga van.
Majd ilyen komoly szinten mozgó ismerkedés után kész tényként kipipálja a fejében, hogy mindent összevetve neki nem vagyok elég jó, majd fogja és leírja nekem, hogy tudjam, hol a helyem. Nem tartunk ugyanott észben. Sem másban. Nevetséges, mégis felháborító, és bántó. Őrület. A látszat néha csal, de mennyire.
