Tudd,hol a helyed, int édesszülőd, mikor kisgyerekként feszegeted a neked felállított határokat. Addig könnyű az emberélet, míg helyetted megoldja más. Csak ez a fránya természet ne lenne. Ez a gyönyörű ösztönös csoda, mely előbb-utóbb mindenkit a saját útjára vezet.
A kicsi gyerek kétéves fejjel a legöntudatosabb, mindenhez jobban ért. A saját kicsi világát ekkora ismeri ki eléggé a lázadáshoz. Ő akarja kipróbálni, egyedül. Csak a tervben bekövetkező nehézségek alkalmával menekül vissza a biztonságot jelentő kezekhez, segítségért. Ő a gyerek, az unoka, a tesó, a szomszéd.
Az oviban a cserfes, a csendes, az ügyes, a hangos, a bátor. A suliban a szépen író, a szorzótáblát kivülről fújó, a lebilincselő szavaló. A barát, a padtárs, az osztálytárs, a kedves. Bőven megszokható, gyűlölhető és szerethető szituáció. Megvan a hely. Szinte kézzel fogható.
Önként menekültem ebből a pókhálóval benőtt álmos életből, ahol mindennek megvolt a maga jól behatárolható helye, ideje és módja. Mindenki ugyanúgy gyerek volt, mert anyáékkal lakott, tőlük kapta a megerősítést, a támogatást, a rendet, a követendő normát. Mindenki ugyanolyan kedves volt, mert nem volt lehetőség más mínőségben szeretni. Mindenki ugyanazzal foglalkozott szabadidejében, arról beszélt és abban vett részt, ami a többiekkel együtt megadatott neki. Eszementként futottam, rohantam, felejteni akartam, míg végül kijutottam. Minden, amitől írtóztam eltávolodott, csak a szép emlékek maradtak, halványrózsaszínbe burkolózva a nosztalgikus percek kedvéért.
Íme, itt a nagyvilág, a rég várt lehetőségek földje, hely szabadon lélegezni, bolondozni, szeretni és létezni. Az önállóság, az elképzelések és álmok elíziuma, mi a baj mégis? Mi hiányzik? Hol a helyem? Ki mellett? Miként? Miért nem talállak, életem?
