...a pohárban, amivel betelik és akkor elegem lesz. Mindenből. Hirtelen, átmenet nélkül, villámcsapásszerűen fogok gyűlölni mindent és mindenkit. Nincs panasz, csak érzem, hogy feszít, azzal, hogy leírom kap némi előnyt a bestia, de a körülményeknek hála perceken belül a sarkában loholok megint. Ha utolérem földrengés következik, szélvihar, tűzvész, katasztrófa, cunami, ami kell. Csak ordítani szeretnék, hogy elég és sírni, a falat püfölni és kiadni mindent, ami bánt, hátráltat, megkeseríti a napjaimat. Hogy nincs melegvíz, csend, internet, őszinteség, nyugalom, figyelem csak elvárás, számonkérés és követelés. Megromlok, érzem. Az óriási türelmemből túl apró körre jut és közülük is sokan visszaélnek vele. A többiekre egyáltalán semmi. Cinikus vagyok és gunyoros. Emellé pedig bohócot alakítok, hogy akit bántok, legtöbbször önkéntetelnül, viccnek vehesse. Ömlik, árad belőlem a keserűség, próbálok tenni ellene, de a helyzet velejéig romlott, felszíni segély nem oszt, nem szoroz. Gyökeres változások. Ez a megoldás. Végignézni, mit rontottam el, választ kapni a miértekre és újrakezdeni az életet. Magamra találni, tisztába kerülni azzal, ami még épen maradt a régi énemből és számba venni az újat. Rossz embernek tartom magam így, enélkül...
...egy ember, aki a családom. Illetve az egyik tagja annak a közösségnek, ami maradt a családomból. Nem képes elfogadni, hogy az életünk különvált, más utakra léptünk, de én ettől szeretem és tisztelem, igyekszem elnézni a bolondságait, a szeszélyeit, védeni anyám vádjaitól és megérteni. Ő ennek ellenére szavakat akar. Ki nekem ő, ez mozgatja, mert ez befolyásolja a döntéseit. A döntéseit, hogy támogatja e az életemet, vagy nem. Nem fogadja el az embert, akivé válok, nem próbálja megérteni.Nincs ezzel egyedül, nekem sem tetszik a képlet. Válaszokat akar a kérdéseire, magyarázatot a cselekedeteimre és döntéseimre. Nem érti, hogy nincs rájuk racionális válasz, nincs bennük következetesség, élnem kell és megpróbálom ösztönösen, érzelmi alapon némi rendelkezésre álló eszeléssel megoldani az adódó nehézségeket, elkerülve a lehetséges pofonokat. Néha bántom őt is, pedig annyira kímélném, anyát is és mindazokat, akiket szeretek. Ha az embernek elege van azokat utálja és emészti, akiket a lejobban szeret. Velem is így van. Bennem is van hiba, bőven, nem vitás, de ezt a helyzetet ösztönből nem lehet megoldani. Szavakkal mégkevésbé, mivel nem értem én sem, hogy tudnám félreértések nélkül elmagyarázni egy másik értetlenkedőnek? Az új életben máshol van a szerepe...
