Átmeneti állapot. Valami után, valami előtt. Csend. Elvonult a vihar és egy újabbnak még az előszele sem ért utol. Kisimult a táj, nyugodt az élet.
Érdekes érzés szembesülni azzal, hogy a blog-írás terápia. Mikor őrületes mennyiségű mondanivalód van, a legjobb barátod. Vagy a híd, ami összeköt a barátaiddal. Olyankor, mikor túl sok az érzés a szívedben és a gondolat a fejedben, éppen jó módszer. Írni.
Majdnem egy hónapja üres a blog, utolért a csend. Ezt nem lehet szavakba önteni, isteni érzés. Felszabadultam, kiegyensúlyozódtam, megnyugodtam. Könnyed vagyok. Megvan önmagam. Újra. Több, mint egy éve veszett el. Van talán lassan három is.
Még nem kiabálok el semmit, nehezen hiszek még mindig magamban, de most először van lehetőségem, hogy bebizonyítsam saját magamnak, hogy tényleg érek egy fabatkát.
Újra keresem, amit szeretek. Ami nekem tetszik, és nem fogadom el, amit elém tesznek. Új értékekkel töltődöm, éjszakánként az andalító hűsben jazz szól mellettem. Néha felhangosítom, kitárom az ablakot és az ablakpárkányról lógatom a lában a füstben. Naponta olvasok el újabb könyveket. Van türelmem és kedvem tanulni. Néha futok, néha úszok, néha tornázok, hiányzik, ha egy napig nem mozdulok meg. Filmeket nézek, ami tetszik, azt akár többször is. Hűtlenül hagyott régi ismerősök jutnak eszembe, és nem várom meg, míg kimennek a fejemből. Terveket szövök.
Vágyom egy piros szandálra, és egy színes szoknyára. Virágcsokorra a vázámba. A rendre. Arra, hogy legyen időm magamra. Legyen időm kiválasztani a ruhám, a kiegészítőket, megszárítani a hajam. Pinkre festeni a körmöm, anélkül, hogy elszégyeljem magam az első ember előtt, aki a kezemre pillant. Tollasozni a szigeten. Mojitotól hangos nevetéssel pancsolni a szökőkútban. Megkapni életem első fizetését. Biciklizni a hegyekben. Csak úgy elrepülni a hétvégére Párizsba. Tetszeni és játszadozni. Alkotni. Társasjátékozni egy sör és néhány jó barát társaságában a Ponyvaregényben.
Újra képes vagyok az utcán az emberek szemébe nézve mosolyogni. Újra van bennem valami, amit szívesen mutatok meg. Nem vagyok üres, nem mellettem jár, aki bennem él. Nem tölt be teljesen egy másik lény. Újra szeretem önmagamat. Azért, aki én vagyok. Hogy lehet úgy élni több hónapig, hogy nem tudod, ki vagy? Hogy tudja egy nő ennyire visszaszorítani magát, hogy helyet adjon a férfinak? Illetve átengedje neki a helyet és ő teljesen eltűnjön? A nő a férfitől fejetlen lesz. Milyen igaz.
És mennyire jól esik a vihar utáni csend.
