vödörödön

Éppen a kurdokról olvastam az hvg.hu-n, mikor bevillant egy mondat. Elképesztő az emberi elme. Hogyan lehetséges, hogy két egymástól teljesen független információt tesz egymás után véletlenszerűen. De leginkább miért csinálja? Semmi köze szegény kurdoknak ahhoz a mondathoz, hogy "nem mondtam el neki, nem akartam kikészíteni". Ezen a mondaton kezdtek járni a gondolataim, a kurdok már régen nem érdekeltek, csak üveges szemmel futottam át a sorokon. Szabad asszociáció. "Nem mondtam el neki, nem akartam kikészíteni", ezek szerint sosem gondolta úgy, hogy valaha említésre méltó lesz az, amit velem élt át. Sosem gondolta komolynak azt, ami köztünk alakult. Amit célként tűzött elénk, illetve elém, mert ő sosem tartotta kötőerővel bírónak magára nézve. Ennyi idő alatt egy pillanatig sem annyira, hogy árulkodó jelet adjon, vagy esetleg, hogy lényegesnek találja kiadni. Egészen egyszerűen nem érdemes, nem fontos, nem hangsúlyos. Becsapott? Becsaptam magam? Te jó ég, ne ne! Kurdok, mondat, beszélgetés, kérdések, hangulat. És a megkönnyebbülés, hogy az emberi agy mégis egy csoda, ahogy hagyja, hogy néha átbuggyanjanak rajta az érzelmek, úgy gátat is tud szabni nekik. Csak a gáton ne lennének lyukak, amiken átbújva a legváratlanabb pillanatokban sodorja magával az embert az érzés-özön. Miután elvonul az ár, jöhet újra a jellemtervezés, és az újabb felvillanó kiváncsiság a kurdok iránt.