vödörödön

Néha azt érzem, nincs bennem semmi szeretnivaló. Valójában az eszem éppen ennek az ellentettjét gondolja, és mindenem arra vágyik, minden egyes apró porcikám, hogy szeressék, vágyják, éljenek érte, és az iszonyú dühtől és kétségbeeséstől, hogy senkinek sem kell, egészen egyszerűen megszűnök önmagam lenni. Emlékszem, mikor az anyámnak mondtam, hogy maga miatt kelljen fel reggel, mikor azt érezte, hogy az apám után én is elhagyom. Most már megértem. Én is, ahogy ő is, felkelek, mert bízok a jövőben, és abban, hogy megtalálom a társam, mert azt gondolom, hogy magában az ember magányos és magáért az ember felesleges.