Későn érő típus vagyok,de előbb-utóbb végre odaérek én is. Hogy hová?
Későn érő típus vagy,mondta anyám,mikor meglátott az első barátommal tizenhét évesen. Azt senki sem jegyezte,hogy addig egy óriási fiatalkori és mesébeillő,elsöprő szerelem után próbáltam bezárni, eltorlaszolni, bereteszelni a kaput, hogy ne bántson és ne hátráltasson többet. A mai napig nem sikerült teljesen. Ha máshoz már igen, ehhez még mindig nem értem meg.
Későn érő típus vagyok, mondtam, mikor az első alkalmi kalandommá váló fiúnak magyaráztam a felé támasztott elvárásaimat. Nem értette, miért nem kap meg a szédületes sodrású harmadik esténk után sem. Az eszébe sem jutott, hogy én nem csak erre és ennyire vágyom. Az végképp nem futott át azon a csalódott és őrjítően vágyakozó arcán, hogy pontosan értem, csak ennyire kellenék. Abban a percben vált komolytalanná a fiú. Nem értette miért nevetek, mikor sértődötten "elhagyott". És én csak nevettem és nevettem.
Későn érő típus vagyok, és rettentően naiv, sírtam a párnámba, mikor a csend ráhullott az üres szobára a hajnali napfényben, ahonnan életem első szégyenletes párja távozott. Hogy miért volt szégyenletes és miért távozott? Talán kérdezzék meg az otthon édesen alvó másik sematizált, megunt nőt, kezén gyűrűvel. Naiv voltam. Hogy gondolhattam, hogy egy olyan apró, hétköznapi tömeges és semmitmondó érzés, mint a szerelem, felülír jó erősen és mélyre betonozott érdekeket. Már nem gondolom.
Kár, hogy a szerelem nem elég mérvadó a civil társadalom számára ahhoz, hogy eszközt adjon, hogy az ember szívének jogos védelmében bármilyen kínzással élhessen a bűnözővel szemben.
"Lett egy elégett szaténszál,mikor a szívembe hamuztál."
De csak egy. Még nincs itt az ideje, hogy feladjam, akad még néhány feláldozható szaténszál.
