Ismeritek azt az érzést, mikor az ember a villogó, harsogó ébresztőre is nehezen reagál, felhúzza a redőnyt, és feladja? Mikor az emberi szem rácsodálkozna a színes, fényes világra és helyette szürke, szomorú esőt kap? Nehézkes arcú embereket nyakig begonbolt kabátban, életunt esernyők alatt? Ilyenkor a háztetőkről könnyként gördül le az esőcsepp, a világ sír. És neked nincs erőd kimenni, nincs kedved megküzdeni ezzel a nappal.
Tegnap éppen egy ilyen reggelre nyitottam a szemem, de mennem kellett. Muszáj volt. Keddre az ember nem vehet ki vész-szabadságot. Önkéntelenül vettem világos kabátot, saját lélekerősítésként, de az esernyőről nem tudtam meggyőzni a tudatalattimat. Nem vittem, hátha eláll, ha mélyen koncentrálok rá.
Az utoljára meghaló reménynek hála tanácstalanul álltam a föld alól felbukkanó mozgólépcső tetején és nagy szemekkel bámultam a rettenetes esőt a lejáratot védő plexicsoda védelméből. Fontos helyre tartottam, olyan helyre, ahová nem illik túlzottan korán érkezni, de túlzottan késni sem ajánlott.
Az igyekvő tömeg nem hagyott időt gondosan megtervezett döntésre, bemenekültem az első nyitott ajtón egy vásárcsarokba. Azok egyikébe, ahol a teljsen átalakított és kicsinosított belsőben a régi idők illata száll.
Az emeleten könyvesboltra leltem. A nyomtatott gondolatok beszippantottak az üzletbe, levettem egy Schäffer Erzsébet kötetet a polcról. Szeretet és meleg báj fogadott az első lapon, a másodikon Lázár Ervin, és közben csak néha-néha pillantottam a téren vidáman szaladó százszínű esernyőkre, és az óriási folyó túloldalán ködbe bújó Országházra.
