Imádom Norah Jonest, Katie Meluát, Suzanne Vegát. Szavakba nem önthető az érzés, amit kapok a zenéjüktől. Érzelmeket, mélyen megélteket, túlcsordulókat, elgondolkodtatókat. Megnyugtatnak, adnak kicsit abból a harmóniából és szeretetből, amire vágyom. Van kedvem esőben sétálni, ha magammal vihetem a zenéjüket és a hangjukat, térdig gázolni a hóban, mécsest gyújtani a párológtatómban, könyvet olvasni. Képes vagyok elhinni a zenéjüknek, hogy van valahol egy fiú a világon, akivel annyira egyszerre fogok rezdülni, amennyire vágyom rá. Aki ugyanezeket az érzéseket fogja adni nekem, lesz kedvem vele esőben sétálni, mécsest gyújtani este, könyvet olvasni a hátamat nekidöntve, harc és bántás nélkül. Milyen szépnek és valódinak tűnik. Amivel mégis visszahúznak az álmodozásból és elgondolkodtatnak, azok a dalszövegek. Halk, búgó, csodás hangon dúdolnak a füledbe borzalmakat. Hogy elhagyták, bántották, megvezették, kiölték a lelküket. Tegye fel a kezét, aki tud nekem mutatni olyan szerelemről szóló dalt, ami már nem a gondtalan lebegésről szól, de még nem a sértett fájdalomról?

Az élet nehéz, nem kicsit. Miért keressük a szerelmet? Hogy kiegyensúlyozzon, hogy pótolja a kiüresedő barátságainkat, hogy értelmet adjon az életünknek? Nem vagyunk képesek magunkban tartani azt az elképesztő mennyiségű szeretetet, ragaszkodást, ötletet, amit annak az egy másiknak tartogatunk? Nem szeretjük magunkat eléggé, ezért testáljuk másra minden odaadásunkat? Őrült nehéz kérdés. Feltehetném a következő hasonló nehézségűt: mi alapján választunk? És ha kiválasztottunk hol ronjuk el? Mi a recept az örökké fenntartható szerelemre? Hogy lehet, hogy ennyire kevés embert foglalkoztatnak ezek a kérdések? Mi a garancia, hogy minden egyes ember megtalálja és meg tudja tartani? Mi a biztosíték, hogy ő az? És hogy jól döntesz, mikor lépéseid legnagyobb részét öntudatlanul rutinként teszed meg?

Az élet nehéz. Istenem, de mennyire! De még választhatjuk a sodródást...