vödörödön

Van egy fiú, a tortája kerek, egész, piskótás. Olykor csokis, néha epres, hol túrós, hol habos. Ínyenc fiú, mindet szereti. A receptjének pedig két fontos pontja van: a változatlan alap és a változó töltelék. Mindene megvan, és ízlés szerint tesz hozzá még abból, amihez kedve van. Például olykor belőlem. Nézhetjük úgy is, hogy én vagyok a hab a tortán.

Nem vagyok nagy édesszájú, de ha tortáról van szó engem csak a máz érdekel. Az az élvezet, amivel lekanyarintom a marcipánt a tortaszélről, lecsípem a csokit a szelet tetejéről. Ha vele vagyok mindig émelygek.

Vajon, ha elkészítem magamnak az alapot és megelégszem azzal, hogy csak néha nyomok rá egy kis csokimázt, helyreáll a rend a konyhánk táján?

Az egész akkor kezdődött, mikor zuhogó esőben ezerszínű ernyő alatt kuporogtunk, mi, számolatlanok, a közönség egy nyári fesztiválon és Bandival azt énekeltük, hogy "csak hang legyen és fény." Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudom leállítani, ezt a zenét nem tudom kitenni az életemből, pedig kitevésben bajnok vagyok. Mivel nagy, okos, és persze elképesztően elfoglalt gyerek vagyok, ritkán gyűr le a kispál-láz, de ma elismerem, ők nyertek. A fiúk mindent tudnak rólam, az életem részévé váltak - pedig valószínűbb, hogy az én élményeim idomultak hozzájuk és nem azok adták az ihletet, pedig mekkora lenne!

Szóval most őszintén, kinek nincs meg az a kép, mikor átvág a haldokló világon az autója és ő? Tipik, mindenkinek, aki vezetett már szürkületben autót. Vagy az a mediterrán nyaralás baráti társasággal, mikor napbarnítottan, fehér ruhában kissé megrészegülve a teraszon kötött ki vad smárolás közben és reggel azon tűnődött, nem járt-e el az idő felette máris. Vagy mikor megáll melletted a pirosnál éjszaka egy másik kocsi, átbámulsz, téged bámulnak, mintha ismernének, ettől zavarba jössz, matatsz a sebváltóval, és utána nem hagy nyugodni..Vagy mikor vacsi közben megnézed a híreket, ahol a vér, szex, erőszak blokk után újszülött állatkölyköket vágnak be, nem jut eszedbe, hogy bravó, egy leszedált ország tapsolgat a szarnak (direkt nem a magyar focimeccs közvetítést hoztam példának). És mikor a vasárnapi ebédnél a nagyi eléd teszi a rántott húst és a sült krumplit...Na meg ma, felhúzom a redőnyt és "reggel lett a rádióban esik." Csak az én rádiómban a tejjel kifli indult el, le is mentem rögtön a boltba kifliért a tejhez.

Ezzel indult a nap, így estére "gondoltam hát megnézem, hogy vagytok, hogy vagytok" és megosztottam a néppel ezt a posztot és most várom, hogy "aki él feláll, hogy biztos-e, amit lát"...

Nem hiszem, hogy lesz olyan életszakaszom, mikor a Kispál nem hozza vissza ezeket a képeket, hangokat, érzéseket, mikor nem lesznek velem. Vajon tisztában vannak azzal, mit adtak az alatt a tizenakárhány év alatt nekünk, ennek a generációnak, akiknek örökké beleégtek az emlékeibe és ezáltal az életébe. Észrevétlenül részei lettünk valami nagynak, a mátrix, ami összeköt minket. Hiszen tudjuk, nem vagyunk egyedül, másnak is cseng a fülében az esős reggeleken a tejjel kifli, vagy gyümölcséréskor a tegyetek el befőttet, vagy vizsgák előtt az előre, illéri, illéri, előre.

A Kispál örök.

Vajon mi vehetne rá, hogy a következő egy hónapot is a lakásom kedves négy, lilára mázolt fala között töltsem és próbáljak megjegyezni szövegeket, gondolatokat, felsorolásokat, neveket és folyamatokat, mikor a hócipőm már olyan végtelenül rohadtul nagyon tele van velük? Talán még egy pohár bor. Megyek is érte. Szép kis este lesz! ;)

(És a biztonság kedvvért holnap veszek egy újabb bort, de valami piszokdrágát...)

Ó, hogy mennyire hiányzik nekem az az ember, aki ezt a blogot írta. Vajon megvan még, vagy elveszett a vizsgák, munkák, a küszködés közepette? Már csak pár nap választ el a vizsgaidőszak végétől. Ha túlélem, megyek megkeresem és visszatérünk.

Most is némi émelygéssel olvasom azokat a személyes élményeket tárgyaló cikkeket/blogokat, amik babavárásról, kismamákról, terhességről, szülésről, gyümölcsökről és egészséges étkezésről/hányingerről/hisztiről szólnak, mert őszintén szólva szertefoszlatják azt a jól belénk, nőkbe táplált sztereotípiát, hogy a baba öröm, megcsinálni ugyanúgy egy pillanat műve, mint kihordani, világra hozni, átvészelni a kicsi korát. Az első bajok a gyerekkel a hivatalos előítéletek szerint annak kamaszkorában kezdődnek, addig legfeljebb diszkalkuliás, de ezt a felismerést is inkább csak a divat táplálja, nincs neki semmi baja egészen a tinédzserkori hormonviharig.

Aztán lám, egyszer csak záporozni kezdtek az újságcikkek, blogbejegyzések azokról a családalapítási problémákról, ami addig fel sem merült az ember lányában, hogy problémát jelent majd. Persze a problémákat többféleképpen lehet lereagálni, jellemtől függően, vagy világi para lesz belőle, és nem gyerek, vagy mégis lesz gyerek, de őszintén csodálkozni fogunk, hogyan siklottunk el az édes kisbabánk és mi a sok csapda, akadály, gát mellett, körül, felett, alatt és a gyanakvás és furcsállás csak lassan alszik el bennünk, a para-készenlét sokáig kitart.

Őszintén azt tanácsolom mindenkinek, akiben még élnek a jól csomagolt sztereotípiák, hogy amíg nem ismeri meg saját magát rendesen, a párját rendesen, befolyásolható, félős, agyalós, de gyereket szeretne NE ismerkedjen meg ezekkel a felemelő és őszinte ismeretekkel, tragikusan/önfeledten indult vidáman/szomorúan végződő történetekkel, mert RETTEGNI fog, mikor rájön a kis gyerek, kis gond - nagy gyerek, nagy gond elmélet óriási hazugság.

A sorok között megbúvó részletekkel egy időben világra kerül rengeteg kérdés (hízni fogok? lesz hányingerem? lógni fog a mellem? fájni fog a szoptatás? császárral fog születni? ott lesz akkor még az apja? és a választott szülésorvos? anyámat hogyan fogom leszerelni? egészséges lesz? bírom én az alváshiányt? a büdös pelust? a bezártságot? depresszív alkat leszek? mi lesz, ha majd nem érzek a kicsim iránt semmit? bírja a pasim a hisztit? lesz elég tejem? hogyan fogunk a babakocsival boltba menni? kívánni fogom a szexet? és engem kívánni fognak? és a többi és a többi...), amire nem kaphatunk választ a terhesség előtt, hiszen mindannyian mások vagyunk, máshogyan reagálunk, tehát tőlünk függ/nem függ a gyerekvállalás kimenete is. Ennél többet azt hiszem nem is kellene tudni, csak azt, hogy bármi is történik az természetes, belőlünk fakad, és a legtöbbről még nem is tehetünk, fel sem ismerhetjük előre, így az egyetlen megoldás a felvállalás, az elfogadás. Ugyanannak kellene mozgatnia a babavállalást is, mint a szerelmet, az a jól belénk ivódott sztereotip érzelemkivetítés, aminek eredményeképpen annyira akarjuk a bébit, hogy az összes erőnket latba vetve, túllépve minden önzésen és kicsinyességen végigcsinálunk mindent bármi áron, egész lényünkkel, mert ettől nekünk JÓ.

A legtöbb nagy nyilvánosságot kapott paráról csak akkor kellene értesülnünk és főleg olyanoktól, akiknek ez a szakterülete, amikor már nincs visszaút, mert ők valószínűleg kevésbé rémisztenek minket halálra az egyéni, személyre szabott élményeikkel, mint a weben okoskodó, rémisztgető nőtársaink.

Azt mindannyian tudjuk, mire van szüksége egy gyereknek nagyobb korában, mivel a legtöbbünknek addigra a tudata eléggé fejlett volt már, hogy felmérhesse a helyzetet, nekünk is kellett szeretet, megértés, kaja, ruha, fegyelem, mozgás, zsebpénz, de odáig el kell jutni, és nagyon nem jó, ha konformista álláspontot szétbombázzák nekünk, mert az, hogy az ember elront egy párkapcsolatot, vagy más politikai ideológiára esküszik évente, és ezt a világba böfögi, az egészen más tészta, mint az, hogy a szabadjára engedett hiszti, kétségbeesés, felelőtlen szabadság és felesleges lánysarkok divathóbortjában elutasítva minden váratlan nehézséget az anya elidegenedjen nemcsak a gyerekétől, hanem az egész új élethelyzettől.

A gyerekvállalás részletei szerintem meglepnek mindenkit, ahogy a szerelem sem úgy néz ki az életben, ahogy a mesefilmeken, az amerikai happyendek képein és a romantikus olvasmányok lapjain, de erről részletesen beszámolni csak akkor van értelme, ha nem tántorít el, hanem a feldolgozásban segít, annak érdekében, hogy ne az óriási hibát és terhet lássuk meg, hanem, hogy a sok meglepi végén lesz egy boldog és elégedett picike, mi pedig nem leszünk önmagunk paródiái, vagy árnyékai, csak az átlag énünkhöz kapunk még egy kihívást hosszabb időre. 

Valamit rosszul csinálok. Túl egyenesek a szándékaim? Naiv lennék? De ennyire? Vagy kiszámítható? Nem elég csinos, bájos, titokzatos, tartalmas? Vagy inkább túl? Vagy épp az enyém normális, csak mindenki más nem elég vagy túl? A francba is, miért érzem magam ilyen végtelenül ostobának, olyan mintha eltévedtem volna, pedig pontosan tudom, mit akarok és általában azt is el tudom dönteni, kitől.

Már csak az hiányzik ehhez, hogy azt a másikat, akitől én tudom, mit szeretnék addig ne fogja kézen, döntse meg, cibálja el más, az ne aludjon el, igya magát hülyére, nézegesse más fenekét, míg hozzá beszélek, tartson ki egy kicsit. Ha már én akarom őt meggyőzni, mert őkegyelme alkalmatlan (remélhetőleg csak erre). Csak egy kicsit, csak annyi időre tartson ki, míg bebizonyítom neki, hogy velem az élet egyszerűen csodás lenne, és ettől nem érdemes már az elején megijedni és elfutni, mert mint tudjuk, semmi sem tart örökké. Bár tény, hogy fejvesztve rohanni egy kapcsolat elején és végén lehet, bár ugye ismerek olyat is, aki a közepén is rohan, csak nem elég határozottan, így születnek ugye a meglepetésgyerekek..

Ostobának érzem magam, mert tisztességesen játszanék egy olyan társasjátékban, ahol mindenki taktikázik és csal, meggondolatlanul, felelőtlenül, a következményekkel nem számolva. Közben megsebezve saját magát és másokat, tönkretéve egészséges és gazdag érzelemvilágú játékostársakat. És a miértre mindenféle hülye válasz létezik a mert magányos voltamtól, a mer' nagy a melléig. A kortüneteinket meg ugye senki nem érti, vajon mitől vannak, a sok válás, a sok egyedülálló szülő, a sok öngyilkos hajlamú, depressziós, boldogtalan, önsanyargató, agresszív és megértetlen ember, gyerekes érzelemvilággal. Biztosan azért, mert az anyjuk nem szerette őket...

De nem adom fel!

Az van, hogy megint stoppolok valamit. Én magam, önként. Történt nem rég valami, amire nem jutott időm feldolgozni, se megbeszélni, csak dugdosom egyik bugyromból a másikba, és várom a pillanatot, amikor alkalmas lesz felszínre hoznom. Ez olyan, mint mikor beütöd a térded, de nincs időd összecsuklani a fájdalomtól, mert tudom is én, késésben vagy és ha beengeded a fájdalmat lekésed a vonatot. De utána, mikor már a vonaton ülsz és elmúlt a halaszthatatlan stressz, akkor hirtelen elkezd lüktetni, dagadni és a nyugalomban és békében csak azt veszed észre, hogy rohadtul fáj. Ha nem a vonaton ülsz, azt tanácsolom, ordíts! De mit csinálj akkor, ha vonaton ülsz, ami akár lehet az élet átvitt értelemben, amiből nincs kiszállás, nincs megállás, útközben kell feldolgoznod. Mert fel kell dolgozni, egyébként, ha elfojtva és emiatt nem veszed észre, hogy nemcsak lila és púpos, hanem vérzik, akkor lehet belőle jóval nagyobb baj.

A fiúnak, akit szeretek megszületett a második gyereke. Az elsőnél a kezét fogtam, mert bíztam benne, hogy nemcsak mondja, hogy én kellek, de úgy is gondolja. Szeretett. Azóta nem tudom már mi az igazság, kit kell ezért okolni, de az biztos, hogy én most is szeretem. Két év telt el, én elmenekültem, és nagyon sokat alakultam, tapasztaltam és fejlődtem, de az iránta érzett érzelmeim stagnának. Semmi sem változik. Ha elküldöm, visszajön, ha magától megy is visszajön, nincs hová menekülnöm. Nem merem kiadni magam, így ritkán beszélek vele az érzéseimről, ő is velem. Őszinte vagyok, mikor azt mondom neki, nem várok rá, mert tényleg nem. Nem sírok a szobámban a hiányától, nem tölti be a gondolataimat, tudom magam jól érezni másokkal, kézben tartom az életemet és igen, megszerettem azóta mást is. Megválogatom, hogy kit engedek a közelembe, nem férnek hozzám sokan. Őszintén szólva, nem engedem. A sorssal éppen úgy küzdök, mint bárki akit közelről látok, keresem az utamat, és már nem hiszem el a mesét a könnyű és kiszámítható életről. Ami miatt nem tudom éppen őt elengedni valószínűleg az, hogy ő volt az első és az utolsó, aki mellett könnyűnek és kiszámíthatónak éreztem a világot, semmi mást nem láttam feladatnak, minthogy segítsem és megfeleljek neki. Mégsem mellettem döntött. Tudta, hogy nem működhet, és választott olyat, ami működik, jól, szépen, gyümölcsözően. Amiben a szerepek tiszták és ő olyan férfi és apa lehet, amilyenre vágyik, amilyennek ő magát látni szeretné. Visszajön, mert akar rólam tudni, és nem azért, mert tőlem várja a jövőt. Nyilván fáj, mint a láb beütése, ha onnan nézzük, hogy én nem voltam elég jó neki, de mi van akkor, ha onnan nézzük, hogy vajon ő elég jó lenne e nekem?

A helyzet pedig az, hogy a blog összes hisztije hazugság, mert én önként nem vagyok az az ember, aki feladná érte az életét. Volt, hogy úgy tűnt, igen. Múló szeszély. Miért? Mert mióta az eszemet tudom azért küzdök, hogy minél nagyobbat haraphassak az életből, és ezen a ponton eltér a kép. Amit én szeretnék, arról ő legfeljebb könyvben fog olvasni, de nem is bánja, amire ő vágyik, az nekem kevés. Ő pedig nem az az ember, aki csendben a sarokban ülve, háttérországként végigvárná, amíg fordul velem a Föld, és visszaérek hozzá. Kicsi, kevés, férfiasságában megbántott báb lenne, tönkretenném az életét. Amiért cserébe ő tönkretenné az enyémet.

Bármennyire is el vagyok olykor merülve a vele kapcsolatban tapasztaltak miatt az önsajnálatban, az életem halad, alakul, zajlik, és küzdelem mindig lesz benne. De nem tudok mást választani, ez az út van a fejemben és egyszer biztosan képes leszek majd elfogadni, hogy emellé nem való egy olyan férfi, mint ő. És borzasztóan sajnálom. És nagyon bízom abban, hogy meglesz a párom.

Vággyal csókolt szájon. Számítottam rá,előtte jó ideig simogatta a kezemet, felfedezőn, mintha még sohasem látta volna. Összeölelkezve feküdtünk ezután egy darabig, a hátát simogattam behunyt szemmel, míg ő csak nézett. Mikor kinyitottam a szemem újra szájon csókolt, szeretettel, szenvedéllyel, óvatosan, érzékenyen, mint már annyiszor előtte, mégis betelhetetlenül kevésszer. Nem tudom, mit látott a szememben, és nem tudja, mit láttam én az övében. Mégis valami azt súgja, hogy belül menthetetlenül egyformák vagyunk.

Téli blogger vagyok, ebben az időszakban van időm lecsengeni hagyni a mindennapjaim történéseit, érzéseit. Tavasszal fontosabb lesz, hogy sétáljak a langyos időben és szikrázó napsütésben az újra életre kelt világban, mint a gép mellett gubbasztani és gondolni. Nyárra minden felgyorsul, tájak és emberek váltják majd egymást, az őszben pedig még az igazi élet utolsó szálaiba kapaszkodom, aztán jön a tél. A legromantikusabb évszak. Kint hideg van, szemerkél a hó, a világ szürke, a ruhák sárosak és hűvösek. A kényelmetlen világ elől hazamenekülök, ahol pozitív, de melankolikus zene szól, a radiátorból árad a meleg, nincsen kicserepesedett száj, kéz, sem feszengés a több réteg málha alatt, és szembesülök a kérlelhetetlen valósággal. Hogy nincs kivel megélnem a téli harmóniát. Nincs, akihez simulva andaloghatnék a csupasz fák sétányán forralt bort szorongatva kesztyűs kezemben, nincs, aki rám csodálkozik, mikor lehámozom magamról a tonnányi pamutot, nincs, aki megpuszilja este a fáradtságtól fekete karikás szememet és fájós torkomat. Nincs, aki részt venne az én téli álmos életemben.

Ha válaszolsz a másikra írj, ha meg felhívsz lehet, hogy felveszem. A fenébe, de utálom már ezt az egészet, most annyira feldühítettem magam, hogy nem tudok a dolgomra koncentrálni. Nem akarok már a koliban lakni, de muszáj, mert a másik választás, hogy a nevelőapámmal. Gyűlölöm, hogy a tű fokán egyensúlyozom és nem tudom azt mondani neked, hogy dugd fel a jóindulatodat és igazságalanságodat, a szobákkal és mással együtt, nem tudom azt mondani a nevelőapámnak, hogy húzzon el a lakásból, mert nem vele szeretnék együttélni, és nem mondhatom azt, hogy jó, akkor ezt a lakást kivenném, mert nincs miből és ha mégis lenne, lehet, hogy szó érné a ház elejét és mégsem szállna be tovább a család az ebédembe és a nyelvóráimba. És gyűlölöm az érzelmi szálakat, amik ezeket a vitákat és helyzeteket részben generálják, részben megnehezítik. Azt hittem, mikor hazajöttem, hogy minden más lesz, az egyetemnek mindjárt vége, lesz munkám, magánéletem, anyámékkal jóviszony, persze csak az egészséges távolságból, és nem szól bele az életembe senki olyan, akinek nincs köze hozzá. Most pedig kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy az egész egy rövidke álom volt. Az a másfél év hihetetlen sok idő az egyetem végéig és jóformán értelmetlen semmittevés tölti ki, ebben a félévben nem kevés állással próbálkoztam, de bármi, ami érdemi fizetéstelen, a nem érdemi meg elveszi az időt az érdemitől, bár ezen a dilemmán hamar túllendülnék, ha legalább az egyik bejönne. Az anyámék pedig újra kezdenek visszaszivárogni az életembe, mert szükségem van rájuk, ők pedig ezt példásan kihasználják. Tegnap azon vitáztam a nevelőapámmal, hogy a német ösztöndíj előtt szeretnék elmenni egy intenzív nyelvkurzusra, mire ő közölte, hogy szerinte felesleges, és nincs más érvem, mint hogy mások vagyunk és más válik be nekünk nyelvoktatás terén, de kétlem, hogy megértette, pedig neki kellene finanszíroznia. Ellenben ma felhívott, hogy vesznek nekem bérletet a fesztiválra (pont annyiba kerül, mint a nyelvkurzus), menjek fel csütörtöktől, de én nem akarok, kinőttem belőle, unom azokat az arcokat, elég belőle egy nap, és ezt sem érti. Ahogy azt sem, miért menekülnék vissza a koliba, ahol lakhatok a wc-fürdő mellett ősztől, ha nem intézem el, mert te nem tartod be, amit ígértél. Ha ezt tudom megoldom jóval kisebb erőfeszítéssel és hátsó machinációval. És igen, duplán bánt, mert ismétcsak bebizonyítottad, hogy nem állsz ki mellettem, még annyira sem, mint egy barátod mellett. Nálam az, hogy valaki fontos nem azt eredményezi, hogy nem támogatom, mikor kell, nehogy mások észrevegyék és szóvá tegyék, hanem hogy kétszer jobban megnézem, mi előnyösebb a számára, és megpróbálom dilomáciai eszközökkel becsomagolni. Ám én még csak nem is ezt kérem, csak azt, hogy tartsd be, amit ígérsz, ugyanúgy, mintha másnak ígérnéd. Ha pedig úgy gondolod, hogy éppen azért nem tudsz velem normálisan viselkedni, mert sokkal többet jelentek, akkor szeretném azt érezni, mert jelen pillanatban duplán járok rosszul...még sok mindent írtam, de mindegy. Ragaszkodsz hozzám, mégis ott bizonyítod be, hogy ez számodra nem jelent semmit ,ahol tudod. Kinek bizonygatod és miért? Nekem? Magadnak? Mert a világot nem érdekli, köszöni. Mi pedig úgyis tudjuk az ellentettjét, ha tudomást akarunk róla venni, ha nem...Micsoda borzasztó vicc ez az egész, milyen őszintétlen. Bár ne szeretnélek, vagy bár szerethetnél, mindig ide lyukadok ki. Ha felhívsz csak mondd azt, hogy én valamit félreértettem, amikor megbeszéltük, sajnálod. Én meg majd elintézem, magamat okolom, téged pedig felmentelek és minden rendben, ragaszkodom hozzád csendben tovább. De remélem, csak egy kicsit, egy icipicit azt érzed, hogy igazam van, és akkor már volt értelme.. Néha azt érzem, ez nem lehet az én életem, mert, ha ez tényleg ilyen, akkor ez borzalmas és boldogtalan, nincs erőm hozzá. Ha pedig feladom és belenyugszom, az már nem én vagyok, hanem valami torz másom és akkor semminek sincs értelme tovább, mert elvesztettem önmagamat. Azért ragaszkodom ennyire hozzád, mert azt hiszem, téged ért az a csapás, hogy azt a rozit ismered és az lehetek melletted, aki a legközelebb áll ahhoz, aki szeretnék lenni, persze te ezt nem érted és nem is érzékeled, és ha végiggondolod arra jutsz, hogy mit is mondtál? Hogy akkor sem működne ez köztünk, ha egyszer igazi esélyünk lenne. A körülötted élő és rád figyelő nők sokkal jobban ismernek, mint néha te saját magadat. Rémesen érzem magam, de legalább megnyugodtam annyira ,hogy ne bőgjek tovább a jegyzeteim felett. Nem normális ez az idegállapot, és nálam mégis mindennapos, nem csak a nehéz időszakokban.Kérlek, ne haragudj rám. már sajnálom az egészet, nem vagyunk egyformák, majd elintézem valahogy, csak hívj fel mihamarabb..

 Ma ismét csak bevágtam egy a hetilapot a szoba sarkába. Mostanában ez a hobbim, megveszem, kinyitom, felordítok, hogy „neeeeeeeem” majd teljes erőmből hozzácsapom az újságot a falhoz, földhöz, amit először ér. Én, aki végignéztem a szüleim együttélését, majd válását, aki végignézem az anyám új párkapcsolatát, aki több magánéletbe látok bele, mint amennyibe normális ember kívánna, én úgy döntöttem, hogy ésszel akarok élni, a saját lábamon állni, és nem kényszerből dolgozni és nem kényszerből elviselni valakit. Ehhez egyébként pedig senkinek semmi köze, főleg nem a drágalátos államnak, amiben élek. Jogásznak tanulok, nem kell elmagyarázni, milyen alakokkal tölti meg négyévente a magyar nép (az istenadta) a parlamentet, kiknek fizetik a bérét az én adóimból, de jó, legyen, a demokrácia kedvéért az ember sok mindent lenyel. Azért, hogy szabadon élhessek, gondolhassak, dolgozhassak. Hogy a képességemnek és végzettségemnek megfelelően fizessenek meg, és foglalkoztassanak, ha nő vagyok, ha férfi. Hogy legyen lehetőségem a saját életemet élni. Hogy ne azzal kelljen foglalkoznom, hogy a hülye, akibe beleszerettem, mert ő énekelte tíz évvel ezelőtt a kedvenc számomat szakadt nadrágban az ablakom alatt még több tíz évig az életem része lesz, ha akarom, ha nem, mert nem tudom egyedül fenntartani a lakáshitellel terhelt viskómat és a két szépszál gyerekemet. Nem azért tanultam nyelveket, küszködtem, amíg mások éltek, hogy utána széttárja ez az ország a kezét és azt mondja nem segíthet, hacsak nem kezdek gyorsan visszamenően hinni a mi istenünkben, aki a történelem ura, a mi hazánkban,  és a mi családjainkban. Nem, nem hiszek. Sem most, sem később, mert ezek a szempontok nem fehérek és nem feketék, és sajnos engem úgy neveltek, hogy nem él bennem erősen a csordaszellem (tehát attól, hogy mindenki abban hisz, nekem még nem kell, leginkább azért, mert más is tévedhet, vagy mert más is lehet jó színész), nekem véleményem és gondolataim vannak. Szabad őket meggyőzni. De megtagadni és megtiltani nem. Nem, nem és nem. És amíg azért kényszerít ez az ország férjhez, azért kényszerít ez az ország a pártba, és azért kényszerít a hitre, mert egyébként nincs boldogulásom, addig én nem akarok itt élni. Mert ezzel elvesz tőlem mindent, ami vagyok: erős, önálló, független, gondolkodó, tanult szakember, aki mellesleg nő és nem doromboló kiscica.

Felnőtt nő lettem. Életemben először szeretkeztem egy fiúval csak mert megtehettem, a testem kedvéért. Ösztönösen, szemérmetlenül, élvezetből, szégyentelenül, örömmel. Életemben először nem halt bele a lelkem a reggelbe, és először pusztult el a testem a kéjtől. Nem szorongtam, nem akartam megfelelni csak megkapni, amit akarok, és megadni, ami jólesik. Nem rontottam meg felesleges érzelmekkel az édes perceket. Érzéketlen lettem? Vagy csak erős nő?

Az idei május a bolondos idő és a szeszélyes érzelmek hónapja. Az idő hol kiderül, hol beborul, mint egy gyakorlott meteorológus legrosszabb rémálmában, kiszámíthatatlan. Elképzelem őket, mikor álmosan, a kávét kavargatva reggel azon törik a fejüket, vajon arra a napra csak záporokat jósoljanak, vagy a biztonság kedvéért rejtsék el a mondandójukban a jégeső és napsütés szavakat is. Senki sem tudja mi várható. Én naponta többször esek szerelembe és ábrándulok ki. Tegnap reggel még azon gondolkodtam mit válaszoljak egy kedves felfedeznivaló fiú legutóbbi üzenetére. Aztán elkezdődött a teendők hosszú sora, kisütött a nap és egy kicsivel később újra beleszerettem egy pohár jól megérdemelt sör és nevetés mellett egy már régen magaménak érzett barátomba. Ám a délutáni zápor elmosta ezt azt érzelmes ragaszkodást és a bűvös ködös éjszaka felére egy harmadik szerelembe sodort. Ki érti ezt? Szeszélyes május, bolondos május..

Ömlő eső. Szombaton. Akkor már napok óta zuhogott, az ítéletidőhöz viharos szél fújt aláfestésként. Ernyő nélkül, mint az igazi optimisták, álltam az aluljáróban. Fázósan, ázott cipőben Eszterre vártam, aki nemsoká meg is érkezett és igazi angyalként nyitotta napsárga ernyőjét fejünk fölé. Ami fontos, hogy legyen könyv és sütemény. A bolt kék padlószőnyegén gondolatban mezítláb sétáltam le-föl a polcok között, a lábujjaimmal itt-ott a bolyhokba kapaszkodtam, közben pedig véget nem érő, összefüggéstelen monológban távozott belőlem minden a világgal kapcsolatos panaszom. Eszter nyugtatott és szeretett, fáradt volt, de elégedett, remekül sikerült dolgos nap volt a háta mögött. Így lézengtünk a boltban, a borongós kedvemhez borongós hangulatú kötetre vadászva. Egy "tulajdonképpen szerelmesregényt" a kezemben tartva ültünk le végül az édesség mellé. A csendes, bensőséges harmóniánkat egy ismeretlen szakította meg. Egy kékszemű fiú, aki váratlanul az asztalunkhoz lépett, bemutatkozott, és egy könyvet adott a kezembe, ami rólam jutott eszébe. Kundera. A kedves ismeretlen kihasználva a pillanatnyi ámulatot tovatűnt, Eszter pedig értetlen csodálkozással szembesített azzal, hogy az eléhetőségét sem hagyta meg. Emberi önzetlen kedvesség.

Éppen idáig kellene tartania a csodának. Ám a könyvben megvan a név is és a telefonszám is. És nemcsak ez áll a könyvben. Hanem egy félénk intellektuel fiú elfojtott vágya és talán segélykiáltása is. A regényt ugyanis a Kunderát jellemző bonyolult emberi viszonyokon túl, még némi beteges szexualitás is jellemzi. Persze a férfiak nagy többségét ez a fajta vágy vezeti, akkor is, ha reggelente fizikailag a hálószobában kénytelenek hagyni, a fejükben ritkán tudják kikapcsolni. Néha játszmákat provokálok ismeretlen járókelőkkel. Kiváncsiságból, mennyi kell, hogy horogra akadjanak, mekkorának kell lennie a kihívás mértékének, hogy megüsse a hatásos szintet. Ma egy ötvenkörüli bácsi kacsintot rám a buszmegállóban egy csöndes "csinos"-at eldörmögve, tegnap egy bolti eladó fiú köszönte meg szenvtelenül a mosolyomat. Nagyon kevés is elég. És a fiúnak sem valószínű, hogy a kommunista múltját sirató írót, vagy a múlt századközepi cseh szocializmus értelmiségiekre kényszerített keserves mindennapjait juttattam eszébe. Így viszont, minél beljebb érek a könyvben, annál szánnivalóbb a csoda, és nem vagyok abban biztos, hogy életem lehetősége mellett sétálnék el, ha sosem jutna a fiúhoz a telefonszámom. Jobban járt volna egy kevésbé kifejező könyvvel. Hajlamos vagyok a naivitásra...

Az én személyes tragédiám, hogy olyan fiút szeretek menthetetlenül, aki máshoz tartozik. Társak vagyunk, olyanok, akik egy pillanatig sem létezhettek volna egy tradícionális világban (éljen a liberális demokrácia), de a szó általános értelmében mi sosem tartoztunk egymáshoz és mégis, ennél sokkal több, vagy inkább valami teljesen más van köztünk. Szeretjük a másikat, ragaszkodunk hozzá és szükségünk van rá mióta megismertük egymást. Jobban ismerem sokszor, mint saját magamat, úgy értve, hogy tudom, ő mit reagálna, de nekem fogalmam sincs, én hogyan viselkedjek egy-egy helyzetben. Tudom, hogy ő milyen lenne szerepekben, amelyekben sokszor magamat nem ismerem ki. Én az ő tartalmát szeretném megélni, míg ő az enyémre vágyik. Most éppen csendben. Nyugodt szeretettel, rajongással, vágyódással. Gyakran az az érzésem, hogy ez egy játék. Mi tudat alatt kitaláljuk a másikat és azért nem múlik és alakul a köztünk lévő szoros, néha fojtó kötelék, mert a másik éppen olyannak bizonyul, amilyet várunk, amilyenre vágyunk.

És most jön a bonyodalom, ami bizonytalanság és méreg köztünk. Ő nem mer átlépni egy bizonyos határt. Nem mer szembemenni a múltjával és a kísértő elvárásokkal, tradíciókkal, ígéretekkel. Olyan, mint egy örök rebellis gyerek, aki csak akkor merészel lázadni mikor senki sem láthatja, mikor egyedül van. Én pedig az vagyok, akivel titokban lázadhat, ígéretek, múlt és elvárások nélkül, mert teljes szívemből elfogadom és szeretem, és nem gondolkodom kicsit sem tradícionálisan. Túl fiatal a világlátásom, felfedeznivaló vidék. De igen, szeretnék kisgyereket, kiskutyust, vidéki házikót, de úgy vágyom rájuk, mint az életem részeire és nem a céljaira. Tehát, hogy majd persze lesznek, de nem mindenáron. Az élet célja a boldogság. Az ember akkor boldog, mikor szeretik és megértik, teljesen önmaga lehet. És az az ember igazán boldog, aki tudja, mire vágyik önmaga és azt el tudja érni. Mindent a maga idejében.

Az életet úgy képzelem el, mint egy sok szobás öreg villát, ahol fel kell nőnöd a kilincsig, erősnek kell lenned, hogy lenyomd és csak akkor nyílik ki az ajtó és tárul eléd a szoba, a maga színeivel, az ablakokon beáradó fénnyel, bútorokkal, emberekkel, és mikor már eléggé körbenéztél, és mindent magadba szívtál, mindenkit megismertél, akkor szembetalálod magad az újabb ajtóval, aminek magasan van a kilincse és tudod, hogy mögötte más és új vár.

Nem vagyok abban biztos, hogy ő a saját akaratából nyit be ajtókon. Persze feloldódik a közegben, ha már ott van, de nem tudom, ha nem bénítaná mindaz, amit magával cipel, nem más ajtókilincshez akarna e felérni.

Félek, hogy elrontja az életét, félek, hogy elrontom az életem, félek, hogy elrontom az életét, félek, hogy elrontja az életem. Szemantikai értelemben ezek a tagmondatok ugyanazt jelentik. Függünk egymástól, leginkább én tőle, ám számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a másik lelke nélkül gyengébbek, kevesebbek, szeretettelenebbek, magányosabbak vagyunk, és eldobjuk a másikat rémesen nagy űr tátong a meglelt társ helyén. 

Csütörtök koradélután van, amit egy kávézóban töltök. Neoton Família és Hungária váltva szól a hangfalakból, kellemesen halkan, elragadó lendülettel. Kint süt a nap, bár áprilishoz képest csalókán hűvös van az utca árnyékos sarkaiban. 

A szomszéd asztalnál észrevétlenül, mégis nyilvánvalóan zajlik egy jelenet. Fiú, lány, kevés szó, mély pillantások. Szeretők szakítanak. A fiú a lánnyal, akit ez láthatóan váratlanul ért. Egy másik nő miatt. Csak bámulják egymást, simogatják egymás kezét olyan mondatok között, mint "akkor ennyi", "szerencsés lány", "nem akarom, hogy ettől te kevésnek érezd magad", "nem tudom, mit szeretnék pontosan, de ez most nekem nem jó és azt érzem, változtatnom kell", "arról meg én tehetek", "uristen", sok sóhaj, "borzasztóan nehéz lesz". És a csend. A lány nem hiszi el, nem tud mit mondani, a fiút meggyőzni képtelenség, nincs abban a helyzetben. Tehetetlen csend. Vége.

A fiú bánatos kék szeme egy pillanatra sem siklik arrébb a lány könnyes barnájáról. Miket élhettek át együtt...fiatalok, hogy fájhat ez ennyire? Néhány bátorító útravaló, egymás biztosítása arról, hogy ami köztük történt sokat jelentett. Majd, amit rendeltek elfogy, a kezük szétcsúszik, a fiú fizetni indul, a lány rágyújt, telefonál, lemondja a mai programját. 

Valami végetért és nagyon fáj.

Herczku Ági - Nikola Parov

https://www.youtube.com/watch?v=S6c9qumVBS8

Immár egy hete alszom rosszul. Kínzó állapot. A női természetnek hála havonta van egy-egy ilyen rosszabb hetem. Időben fekszem, halálosan kimerülten, egy pillanat alatt merülök mély álomba és eddig rendben is van. De. Reggel hat és nyolc között éberen térek magamhoz. A következő két hónapomat úgy sikerült berendezni, hogy tíz előtt nem nagyon van mit tennem, így azt teszem, amit ilyenkor minden ember tenne, visszaerőltetem magam az álomba. Mikor másfél-két óra múlva túlaludt állapotban magamhoz térek nincs semmi, ami ferázna, és az álomepizódok kavarognak a fejemben, rányomva bélyegüket az egész napomra. Aminek az az eredménye, hogy borzasztó magányosnak érzem magam néha. Nem baráttalannak, hanem társtalannak. Persze, nincs visszaút, előre nézünk, előre tartunk, de borzasztóan hiányzik ő. Hiányzik az a különleges közeg, ami kettőnk között volt. Mindent elrontottunk, amit lehetett, már nem működhet és néha bevallom magamnak is, hogy sosem működött..csak túl sok az elpazarolt álom, vágy, idő és a megélt emlék. Nagyon össze kell szednem magam, hogy megéljem azokat az élményeket nélküle, amire én magam tőle függetlenül is vágyok, de nem tudom kitörölni a tényt, hogy mennyire vele akartam megélni, hiányzik. Hiányzik, mikor az erdőben sétálok, mikor könyvet olvasok a fotelben teával a kezemben, mikor főzök és nem kóstolja meg, mikor este van és nem érkezik meg, vagy nem hív fel...most is bőgök. Hiányzik, ahogy szeretett. Persze ez csak egy rosszabb időszak, ami nyilvánvaló összefüggésben van az alvásproblémával. Ha pihent vagyok az élet repül, észre sem veszem és eltelt egy hét, egy hónap. Amit biztosan nem akarok: visszakerülni egy olyan kapcsolatba, ami nem az enyém, nem élhetem meg és nincs jövője. De igen, hiányzik, hogy valaki szeressen.

Dal és klipp, együtt az egyik legjobb. Ha megnézem ezt a klippet élni támad kedvem. Szaladni, kiabálni, nevetni, kiélvezni mindent az utolsó cseppig, mert ki tudja meddig tehetem meg még. Stresszoldásra, és elgyengülés esetén szigorúan ajánlott, tessék-lássék, íme:

Alanis Morisette Ironic

https://www.youtube.com/watch?v=8v9yUVgrmPY&feature=fvw

Hibbant vagyok. Persze, az a kedves fajta, ami még elég sok ideig áll jól egy fiatalos nőnek. Jó, tisztázzuk, huszonhárom éves vagyok, tizenhét éves arccal és alakkal, nem kell nagyon takargatnom és tagadgatnom a koromat. Valójában azért, mert kortalan vagyok éppen. Próbálom felmérni, hol is tart a generációm, mivel az utóbbi néhány évben az öt évvel idősebb korosztály életvitelében léteztem. Valami olyan nevetséges érzés van bennem, mint a szüleinkben, illetve a nagyszüleinkben lehet, hogy nem vagyunk elég érdekesek a gyerekünknek, unokánknak, unokaöcsénknek. Őszintén szólva, nem tudom, hogyan lehet ezt kezelni. Kezdem azt érezni, hogy a próbálkozáson kívül nincs nagyon más mód, lehet, hogy célravezető lesz, lehet, hogy nem. Nagyon fontos ellenben megismerni a másik felet, és az is elengedhetetlen, hogy a másikban legyen kíváncsiság, elfogadás irántunk, és az sem árt, ha ad némi útmutatást magához. Azt hiszem, ez a módja, hogy rátaláljunk a társainkra. Valójában, mikor vázoltam ezt a helyzetet az anyámnak, azt válaszolta, hogy barátkozzak öt évvel idősebbekkel. Milyen ésszerű sé milyen logikus. Csak, mikor erre gondolok belémhasít egy érzés, hogy az nem is olyan egyszerű. Az már éppen az a kor, ahol az emberek összekötik az életüket a társukkal, a jövőjük érdekében állandóan dolgoznak, megvan a maguk életvitele, és én problémás vagyok. Elég sok időt igényelek, nem akarok függni, és most mintha kicsit félnék is a kötődéstől, amellett, hogy természetesen vágyom rá. Jobban, mint mondjuk két éve. Még mindig nem vagyok hajlandó fejet hajtani a társadalmi szokásoknak, és még mindig úgy gondolom, másfelé tart a világ, mint amit a mi poros tradícióink akarnak elhitetni, de változom én is. Nyugodtabb lettem, de a meggondolatlanságom maradt. A kötelezettséget kicsit jobban viselem, de mindenféle korlátozás ellen lázadok. Itt annyi a változás, hogy hamarabb tudok belenyugodni az elkerülhetetlenbe. De ami változatlan, hogy szabad szeretnék lenni.

Hajnal három van és úgy döntöttem, hogy a már bevállt írás-terápiát alkalmazom, a napok, sőt hónapok óta tartó akkut alvászavaromra. Vizsgaidőszak van, még messze nem az utolsó és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az élet leáll, beszűkül, beszürkül és nincs mit tenni, kikapcsolódásként azon rágódom, ami eddig volt és ami még lehet. És az agyam nem áll le, nem kapcsol ki. A készenléti állapot teljesen lemerít, a napokban megfáztam az ablak előtt ülve, mentségemre legyen mondva, hogy befúj rajta a szél, és van egy olyasmi sejtésem is, hogy a teljesen jól funkcionáló egészségem pszichés megbetegedéseket produkál vészhelyzetben, de azért ez így is döbbenetes. Az éjszakáimról pedig annyit, hogy tizenegy körül a szervezem mindig megnyugtat, hogy mélyen és eleget alszunk, elégedetten ébredünk, aztán hajnali kettőig megjárjuk a gondolati poklot legalább négyszer. Ma is ez történt, így egy nagy bögre nyugtató-altató tea után is teljesen éberen és nyelvtanilag remélem helyesen mondatokat gépelek arról, hogy bevillannak szituációk, amiket megéltem, mondatok, amiket olvastam, arcok, amiket láttam, képek, amiket megnéztem és mindezek a valós dolgok a legmeglepőbb kreációkban vonulnak fel-le a fejemben lévő catwalkon. Ami a legijesztőbb persze, hogy nem hagynak elaludni...és csak pörög és pörög az agyam, megállás nélkül olyan mondatokon, hogy "az a szoba nem a tiéd, hanem az enyém és ha nem csinálod, amit mondtam, viheted a dolgaidat, ahová akarod", ezt persze egy teljesen megalapozott és értelmes érvelésre kaptam válaszként valakitől, akinek tudnia kellene, hogyan folytsa magába ezeket a kirohanásait, a megbántás-pókerban így is egy életre adósa vagyok, vagy bevillant a könyvből, amit éppen olvasok (Nick Hornby: Juliet, Naked), egy negyven éves nő gondolatmenete arról, hogy az előző tizenöt évét hogyan fecsérelte el egy mindenre alkalmatlan fickó mellett, akitől se gyereke, se maradandó szexuális élménye, de még egy nyamvadt válási papírja sincs, és nem élt soha a jelenben, a jövőbe vágyott vagy éppen unalmas hétköznapiságban végezte a mindennapi teendőit és közben megöregedett, lekésett és megkeseredett és nem tudja, hogyan és merre. Leír Nick egy jelenetet, mikor Annie és a leszbikus barátnője, Ros, elmennek egy pubba, és megismerkednek két pasassal. És komolyan mondom, bánt a könyv minden egyes nyomtatott betűje, mert én éppen ezzel szembesültem az elmúlt fél évemben, hogy nem tudok semmi izgalmassal szolgálni olyan embereknek, akikkel nincsen belsőséges napi kapcsolatom, de legalább egy balhés, vagy éppen dögunalmas közös ismerősünk. Legszívesebben nevetnék az egészen, de ami gyerekként bevett szokás volt ismerkedéskor ("te milyen zenét hallgatsz, mi a hobbid, hányadikas vagy, mi a kedvenc tantárgyad, filmed, sportod, kutyás, autód?") arra most is nagy szükségem lenne huszonhárom évesen, mert a legtöbb kedvenc filmem a kilencvenes évek végén volt új, nagyrészt magyar zenét hallagatok, nem kifejezettem a mai elektronikus kultúrának megfelelőt (A ki a kedvenc zenészed kérdésre adott válasz, miszerint neked Sting, abszolút vörösposztó...), negyedéves joghallgató vagyok, kedvenc tárgyam a drámatörténet a szabadbölcsész szakon (értsd valami borzasztó unalmasat tanulok, ami különösebben nem köt le, így ha jogász lennél véletlenül és ezt vennéd közös ismeretanyagnak, azonnal verd ki ezt az elvetélt ötletet a fejedből..), a hobbim, hogy a körülöttem élő elfoglalt emberekkel beszélgetek, ha össze tudjuk egyezetetni, sportom a lenyűgözően izgalmas síelés vagy úszás (mindegyiket űzöm, nem sportszerűen, alkalmanként, nem nem tudom elmondani, ki nyerte abban az évben az óriáslesiklást, leginkább azért, mert az utolsó nagy síelő név, akire emlékszem Alberto Tomba), kocsim pedig a régi pici mini morris vagy az új fiat 500as. Na, ennyi után vajon ki szeretne velem tovább beszélgetni?  És rögtön ezután ugrik be a szép, kiegyensúlyozott és elégedett francia barátnőm szilveszteri fotósorozata, amin egyértelműen látszik, hogy nincs kozmetikázva és mégis mindenki mindegyiken jól mutat, akkor is, ha grimaszol, és az, hogy a másnaposságra legjobb a szex, és az a mókás, ámbár fájdalmasan igaz megállapítás, miszerint a szex néküli első három hónap pokolian nehéz, visszaszokni rá pedig egy pillanat műve, és akkor visszakanyarodnék oda, hogy hajnali fél négy van, egyedül vagyok, nem tudok aludni és nincs aki nyugodtan szuszogna mellettem, kielégítő szex után vagy nélkül. Aki volt, azzal kapcsolatban a mellette töltött két és fél évet éppen annyira elpocsékoltnak érzem, mint Annie az ő tizenötét, és vajon honnan lesz új, amíg nem tudok értelmes válaszokat adni az ismerkedős kérdésekre és amíg nem bírom annyira az piát, hogy előbb vigyen egy pasi öntudatlan állapotban haza, minthogy mentőt kelljen hívni az alkoholmérgezésem miatt. Szép nem? Szép ív. De hogyan aludjak el?

What if I drown in this sea of devotion
Just a stone left unturned
My need is deep
Wide endless oceans
Feel it furious
The fire burns on

Let there be love
Everlasting
And it will live eternally
Will we receive without ever asking?
I'm just curious

Got to find me somebody
But there's nobody
To love me
And it's driving me crazy
There's nobody to love me

Somebody tell me
How could there be nobody
To love me
And it's driving me crazy
There's nobody to love me

Somebody tell me
How could there be nobody
Nobody to love me
And this life is so empty
There's nobody to love me

Endless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Endless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Endless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Endless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

And if I drown in this sea of devotion
Just a stone left unturned
My need is deep
Wide endless oceans
Feel it furious
The fire burns on

Let there be love
Everlasting
And it will live eternally
Will we receive without ever asking?
I'm just curious

Don't want to see me crying
Just want to see me flying
I need to get so high and
Want somebody to blow my mind

Don't want to see me crying
Just want to see me flying
I need to get so high and
Want don't you blow my mind
Blow my mind
Blow my mind

Got to find me somebody
But there's nobody
To love me
Anybody could love me

And it's driving me crazy
There's nobody to love me
Anybody could love me

Somebody to hold my hand
Someone who understands
Somebody to help me write
The poetry of life

Someone to love me
Someone who loves me
Ooh baby

Enless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Enless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Enless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Enless tears
Forever joy
To feel most every feeling
Forever more

Got to find me somebody
But there's nobody
To love me

And it's driving me crazy
There's nobody to love me

Most every feeling
To feel most every feeling

Moloko: Forever more

https://www.youtube.com/watch?v=bfo1878wd60

Nem tudom, ismerős e a Dés-dal, számomra szerelem, az egyik legrégebb óta tartó. Szerintem ez a dal arról szól, hogyan ragaszkodhatunk valakihez annyira, hogy nem számít az évek múlása, az évszakok változása, nem számít, hol vagyunk vele, külön vagyunk e vagy együtt, ismertük e egymást, most ismerjük, vagy csak fogjuk, de láthatatlan kötelek fűznek össze vele. Minden elmúlik körülöttünk, de az érzés, hogy várod és a megbizonyosodás, hogy ő is vár, elfeledteti az ideges, könnyen sértő szavakat, a hosszú és rövid utcákat, a sarat, a fázós hajnalokat, tikkasztó nappalokat, álmatlan éjszakákat, feszült perceket. Az állandóságot kapod attól a másiktól. Ugyanazt látod benne minden alkalommal, és benne magadat látod, fiatalon, tele életerővel, tervekkel, mosolyogva. És tudod, hogy az idő ugyan ketyeg, de te csak az eszeddel érzékeled ezt, hiszen az érzékeid számára örökké élsz, azzal a másikkal, akinek a lényében megtaláltad az otthonod másik felét. Le lehet vajon élni egy életet úgy, hogy tudod, megvan az otthonod valaki mellett, de az sosem válik valósággá?

https://www.youtube.com/watch?v=MNKAt8_LcF8

Sokszor felmerül a kérdés, még alakulóban lévő barátaimmal egy-egy beszélgetés során, hogy milyen társat keresünk. Milyen legyen ő? Tudom, megmagyarázhatatlanul bután hangzik, de mindenki, aki most mosolyog, nézzen magába, fontos ez. Körülbelül annyira, mint hogy tudj felelni arra a kérdésre, ki vagy te. Egy újabb etapon vagyok túl, valószínűleg, ebben a könyvben nem lesz új fejezet, tehát rágépelem az utolsó lapra, hogy VÉGE, de van rengeteg gondolat, ami most cseng le, és ad értelmet mindennek, amiről ez a könyv szól.