vödörödön

Néha azt érzem, nincs bennem semmi szeretnivaló. Valójában az eszem éppen ennek az ellentettjét gondolja, és mindenem arra vágyik, minden egyes apró porcikám, hogy szeressék, vágyják, éljenek érte, és az iszonyú dühtől és kétségbeeséstől, hogy senkinek sem kell, egészen egyszerűen megszűnök önmagam lenni. Emlékszem, mikor az anyámnak mondtam, hogy maga miatt kelljen fel reggel, mikor azt érezte, hogy az apám után én is elhagyom. Most már megértem. Én is, ahogy ő is, felkelek, mert bízok a jövőben, és abban, hogy megtalálom a társam, mert azt gondolom, hogy magában az ember magányos és magáért az ember felesleges.

Nehéz szembesülni azzal, hogy szeretem mások életét élni. Olyan, mintha egy, a sajátom nem lenne elég, és az, aki nem ér rá a sajátját élni, rám bízza egy részét, hogy csillapítsam az étvágyam, vagy az, aki valóban éli megosztja velem. Néha idegennek érzem magam a saját életemben. Már nincsenek elveim, nincsenek szokásaim, az akaratom szélirányába változik minden, szükség szerint. Tudok ragaszkodni, de tudok elengedni, el tudom hinni, hogy rossz a látásom, aztán el tudom tenni a szemüvegemet a fiók mélyére, el tudom képzelni az életemet egy elvált kisgyerekes apával, de el tudom képzelni magam csapongó világpolgárként egyedül. Ha kell azt hitetem el magammal, hogy a kávé íze nélkül nem lehet élni, utána pedig rögtön azt, hogy a koffein méreg.

Van, hogy azon tűnődöm, miért nem vagyok bátrabb, miért nem próbálom meg, miért nem hagyom, hogy a megérzéseim, ötleteim, vágyaim vezessenek, miért várok mindig egy társra, akivel megtehetem, aki megteremti a lehetőséget, hogy megtehessem, vagy aki megteszi helyettem, majd elmeséli, és olyankor olyan, mintha én is átéltem volna.

Nehéz megtanulni a saját életemet élni, úgy, ahogy nekem jó. Pedig pontosan tudom, hogy nekem mi a jó, és szeretek érte küzdeni, de előfordul, hogy megrettenek egy-egy akadálytól. Ha el tudnám veszíteni azt az érzést, hogy valamiről lemaradok, tudnám szeretni a percet, értékelni a tavaszt, a mosolyt, a tanulást, a barátokat, a lehetőségeket, az otthont. Szeretném elveszíteni azt az érzést, hogy rohanok valami felé, körül sem nézve az úton. Az élet akkor egész, ha az embernek vannak céljai, de azok megvalósítása is öröm, nem csak az elérés. Talán egy kicsit azt is gondolom, hogy a cél a megvalósítással együtt ér igazán egy egészet.

Tudatosan, mégis öntudatlanul. Tartani valami felé és közben sodródni az árral. Nem szorongani azon, hogy ki mit gondol csak önmagam lenni. Én, ami nem megfogalmazható, nehezen jellemezhető, örökké változó és csapongó.

Ilyen szeretnék lenni. Szabad.

Mennyire tud fájni egy embernek, hogy éppen az nem érti meg, akire a legjobban vágyik, hogy megértse? Egészen pontosan az történik, hogy az illető az őrület szélére kerül, tökéletesen beteg, pszichés ronccsá válik percek alatt. Az elmúlt héten egyik érzelmi sokkból estem a másikba, a heves szívdobogást rögtön követte a torokelszorulás, aztán jött a gyomorgörcs, a kézremegés, a kényszeres nevetés, a bús zokogás. Elfelejtettem enni, képtelen voltam aludni, pihenni, kikapcsolni, megnyugodni. Csak csapongtam, vonaglottam, mint egy pókhálóba gabalyodott muslinca.

Valaki egyszer a fejemhez vágta, hogy azért azok az emberek alkotják a baráti körömet, akik, és ő azért nem, mert a többiek mind igazat adnak nekem egy-egy nehezebb kérdésben, ő pedig nem hajlandó. Azóta ezzel az emberrel megszakadt a kapcsolatom. Persze ez egy szélsőséges eset, hiszen csak nagyon ritkán fordul elő az életben, hogy olyan valakivel kerülsz közelebbi kapcsolatba, akivel soha, semmiben nem értetek egyet, illetve hiányzik az elfogadás, a megértés, vagy a megérteni akarás leghalványabb jele is.

Ha az ember felnő és elengedi a szülei kezét, vágyakozni kezd egy társ után, aki tökéletesen megérti, illetve akivel az ellentéteket egy higgadt beszélgetés után közös álláspontra tudják terelni. Soha nem voltam olyan bolond, hogy a mindennapi közeli környezetemből válasszak párt. Aztán rajtam kívül álló okokból, az, akit választottam minden könyörgésem ellenére úgy döntött, hogy neki az a legjobb, ha hivatalos formában lép fel a közvetlen életteremben. Áthágta az aranyszabályt. És most isszuk a levét. Mindketten, mert napi konfliktusaink vannak, és én nem vagyok a megalkuvó és belenyugvó fajta nő. Fogalmazhatok úgy is, hogy sosem adom fel, nem bírom elviselni a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, főleg valaki olyannal szemben nem, aki a szerelmem, a lelkitársam, a családom, a teljes bizalmam élvezője, a másik fele az életemnek. Nem értem, hogy hogyan lehetséges, hogy nála nem kapcsol be ez az oldal. Hol marad az embersége? Olyan helyzetbe kényszerít, amit nem vagyok képes elviselni. Majd szépen megkér, mikor túl vagyunk egy olyan heten, mint, amit felvázoltam, hogy próbáljam meg szétválasztani a munkakapcsolatot a magánélettől. Én szét tudom választani, mit gondol, miért kérleltem, hogy ne akarjon főnök lenni ott, ahol én élek és dolgozom?! Mert akármennyire is meg van győződve arról, hogy ő rettentő korrekten és ügyesen választja el a kettőt, a körök összekavarodnak, összezavarodnak, például úgy, hogy abban a házban szeretkezünk éjjelenként, ahol minden nap kezdi a munkáját. A kettéválsztásnak pedig különösen kegyetlen esete, ha a kapcsolat véget ér, és a fájó magánéleti seb mellett megmaradnak a mindennapi érdekellentétek. Ennek mínősített esete, mikor a főnöki pozíciót uraló fél fejezi be azt. Valaki mondja meg, hogyan  lehet ezt kezelni, hogyan lehet ezt túlélni, anélkül, hogy végképp meggyűlöljem, vagy beleőrüljek az érzésbe, hogy az életem minden terén meghajolok az akarata előtt? Hogyan? Hogyan?

Csak ülök és bőgök a tehetetlenségtől, mint egy ostoba tyúk. Semmi irodalmi nincs ebben a bejegyzésben, de érzelmi teher és fájdalom annál több. Azt hiszem, most  megyek és rágyújtok.

"Ó, igen, Szívem, te nyertél. Beismerem: lehengereltél. Elegáns vagy, néha gőgös és kemény, de ha arról van szó, mégis kedves és szerény. Az én hibám, de majd meg fogom szokni, hogy kék-fehér ingedhez passzol a zokni. Illatod bódít a nap bármely szakában. S felocsúdok az ezeregyéjszakában. Mit tennél a helyemben? Nem tudom, mi jár a fejedben. Sohasem kaphatlak meg egészen, hát szemedbe nézek most merészen. Válaszolj! Mit tennél a helyemben? Nem sejtem, mi jár a fejedben. Rabságba dönt, ahogyan szeretlek, de ne hidd, hogy még egyszer kereslek. Kinevetsz, sőt, kissé megalázol, aztán azt mondod, szeretsz, ez szívbe gázol. Sohasem kaplak meg akkor, ha szeretném. Nem tudok felállni, pedig megtehetném. Vajon, te mit tennél a helyemben? Nem tudom, mi jár a fejedben. Sohasem kaphatlak meg egészen, hát szemedbe nézek most merészen. Válaszolj! Mit tennél a helyemben? Nem sejtem, mi jár a fejedben. Rabságba dönt, ahogyan szeretlek, de ne hidd, hogy még egyszer kereslek. A kisujjad nyújtod, s a karodra vágyom, de melletted ébredni így is egy álom. Sohasem kaplak meg úgy, ahogy szeretném. Nem tudok felálllni, pedig megtehetném."

Váczi Eszter

Éppen a kurdokról olvastam az hvg.hu-n, mikor bevillant egy mondat. Elképesztő az emberi elme. Hogyan lehetséges, hogy két egymástól teljesen független információt tesz egymás után véletlenszerűen. De leginkább miért csinálja? Semmi köze szegény kurdoknak ahhoz a mondathoz, hogy "nem mondtam el neki, nem akartam kikészíteni". Ezen a mondaton kezdtek járni a gondolataim, a kurdok már régen nem érdekeltek, csak üveges szemmel futottam át a sorokon. Szabad asszociáció. "Nem mondtam el neki, nem akartam kikészíteni", ezek szerint sosem gondolta úgy, hogy valaha említésre méltó lesz az, amit velem élt át. Sosem gondolta komolynak azt, ami köztünk alakult. Amit célként tűzött elénk, illetve elém, mert ő sosem tartotta kötőerővel bírónak magára nézve. Ennyi idő alatt egy pillanatig sem annyira, hogy árulkodó jelet adjon, vagy esetleg, hogy lényegesnek találja kiadni. Egészen egyszerűen nem érdemes, nem fontos, nem hangsúlyos. Becsapott? Becsaptam magam? Te jó ég, ne ne! Kurdok, mondat, beszélgetés, kérdések, hangulat. És a megkönnyebbülés, hogy az emberi agy mégis egy csoda, ahogy hagyja, hogy néha átbuggyanjanak rajta az érzelmek, úgy gátat is tud szabni nekik. Csak a gáton ne lennének lyukak, amiken átbújva a legváratlanabb pillanatokban sodorja magával az embert az érzés-özön. Miután elvonul az ár, jöhet újra a jellemtervezés, és az újabb felvillanó kiváncsiság a kurdok iránt.

Ma délután azt mondtam valakinek kedves mókázásból, hogy szeretnék egy túrórudit. Egy perce kopogott be, hogy átadja egy széles szeretetteljes mosoly társaságában.

Azt mondtam ma valaki másnak, hogy szeretném megnézni a High School Musical epizódjait, hogy tudjam, miből tanulhatnak morált és megértést a kamaszok. Alig múltam 22, de elképesztően nagynak érzem a szakadékot néha a mostani tinik világlátása és az enyém között. Valami ilyesmit hadováltam össze a szalmalábakon álló érvelésem közepette. Nem sokkal később kaján vigyor bekopogott a filmekkel.

Harsány kacajjal is beszélgettem ma. Szerinte, ha két nagy sárga tököt veszek, és ha azokat megeszem, sárga leszek, szóval sárga leszek, ha megeszem, szeretem a csokoládét (?!). És nem mellesleg holnap elvinne romantikázni (meg tollasozni) a szeles szigetre.

A gurgulázó nevetés pedig csak annyit üzent, hogy szeret, mióta élek.

Hogy hogyan jutott mindez eszembe egy egyszerű túrórudiról? hmm...ki tudja.

Üresen állok
Mindennek háttal
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Megfejtesz mindenkit jófej vagy mégsem vagy jól

Tátongó ember
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással

Jobb lesz

Ma álmodban jöttem
A hitedben hinni
És soha semmit nem képzeltem mindig is tudtam hogy mikor mibol mennyi
De egy mosolyba bújva
Még most is az arcodra fagynék
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással

Jobb lesz

Ha igazán élnél
Én a válladról nézném végig ahogy élek
Valaki mással
Egyedül ébren
Mindennek háttal semmit se szól
Vele álmodni könnyebb mint egyedül ébren
Mindennek háttal

Igen a fonákon menni mindig
Mindennek háttal...
 

https://www.youtube.com/watch?v=inbk68QVibA

Kimerültem, egész héten nem aludtam, romokban a testem és a lelkem. A testemet a betegség nyomorítja meg, a lelkemet a szeretteim. Mit nem adnék azért, hogy felülemelkedhessek ezen a helyzeten csak úgy. Munka, energia, időmúlás és kinlódás nélkül. Csak múlna el egyik percről a másikra ez a feltörni nem tudó, szorító keserűség, csak tudnék megint nevetni, boldogan tervezni, érdeklődni, létezni, kikapcsolni. Elég ebből már.

Hazudik az, aki azt mondja, az ember könnyen keveredik nehéz helyzetbe. Badarság. Az ember, így általánosságban, keményen dolgozik azért, hogy kilátástalan és komplikált helyzetbe kerüljön. Miért csináljuk? Genetikai program, vagy csak a misztikus minél több, annál jobb elvet hajszoljuk. Honnan jön, hogy az ember mindig többre vágyik, nem elégszik meg a könnyen elérhető, egyszerű, biztos, nyugodt megoldással, hanem csavarint egyet a történeten, mondhatni megideologizálja a nehezebb utat, hogy legalább kicsit kilátástalan legyen, ettől az adrenalinja a csillagos eget veri, és küzd, és sír, és sajnálja magát, és megőrjíti a körülötte élőket, akik tehetetlenül nézik a vergődését, de segíteni már rég nem tudnak, csak csendben nem értik, miért nem választotta a könnyebb utat. Az általános alanyunk összeomlik, feláll, a mélybe zuhan, körömszakadtáig küszködve visszamászik a sziklafalon, szkeptikusan szemléli a helyzetet, már majdnem feladja, aztán felvillan az utolsó reménysugár, vele együtt a bűvös akarat, és végül eléri a célt, mint a mesében. Ettől mindenki kicsit hőssé válik. A saját világa hősévé. Kiállta az egy, három, hatvan, megszámlálhatatlan próbát és elnyerte a királylány/királyfi kezét, a fele királyságot, a pej kiscsikót, a koronát. Vajon feltette valaha a kérdést valaki a mesebeli legkisebb fiúnak, miért nem vette el Mariskát a szomszédból, és miért nem jó neki a kehes öszvér a piacra járni, és miért nem műveli otthon csendben a földecskéjét, ahelyett, hogy szerencsét próbálni indul az orra után. Nyilvánvaló, hogy a mese a sikertörténet receptjét igyekszik generációról generációra hagyományozni. Ennek következtében a mesebeli fortélyokkal -bátorság, kalandvágy, önmegvalósítás, eszesség- rendelkező ember ejtőernyő nélkül ugrik a semmibe, és vagy belehal, vagy nem, mert az élet távolról sem mese. Minden vagy semmi. Ami mégis levonható konzekvenciaként, hogy élni lehet, és nem kell. Az élet lehetőség, aki fél, vagy megfutamodik, nem mer messzebb látni a korlátainál, az lemond a vágyakról, célokról, a kacsalábon forgó palotáról, a szépségesenszép királylányról, a délceg királyfiról, a fele királyságról. Aki meg sem próbálja, sosem lesz a saját élete hőse, és ez tény, nem opcionális lehetőség. Egy életed van, indulj el a görbe úton és érkezz meg az egyenesen.

Voltam én dobókocka farsangon, voltam én emeletestortás szülinapos, voltam én pörgős szoknyás óvodás, voltam én háromévesen egyetemi polgár, voltam én nehezen kelő, és voltam én kórista. És ma megtaláltam életem első kórusdarabját, amit beéneklésnek használtunk próbákon, kivétel, mikor egyszer megakadtunk egy előadáson. Soha, senki nem hiszi el nekem, hogy ez a dal létezik, de ma megtaláltam a szövegét, ami mindent legitimál.

Íme:

Estét harangoznak a toronyban,

Gyere rózsám, ülj a ladikomba!

Víz mentében csendesen csónakázunk,

Összebújunk szorosan, hogy meg ne fázzunk.

Ring a csónak galambom, ne félj benne!

Jól vigyázok én az evezőre.

Dobogását hallod-e a szívemnek?

Leteszem az evezőt és megölellek!

Biztosan előfordul mindenkivel, hogy meghall egy dallamot és a szíve elkezd összevissza lüktetni, mert az első akkordtól fogva imádja a dalt, átúszik a testén, a lelkén, boldog mosolyt varázsol az arcára akár egy borzasztó nap után is. Zenerajongó vagyok, értékelem a jópofát, a szórakoztatót, a dögöset, az igényeset, a megindítót. Akár a hang az, akár a dallam, ami megfog. Hat éve találkoztam először Jamie Winchesterrel, beleszerettem a Lonley angels land című számába. A zenemánia mellett a következő jellemző a nyughatatlan kíváncsiság, ami egy hónap alatt felkutatta és rongyosra hallgatta a Jamie-Robi zenekar első albumát. Aztán a másodikat. Az első koncertjükön 16an tolongtunk egy soproni étterem hátsó kertjében, ők a zsebkendőnyi emelvényen, mi tisztes távolságban. Azóta egy koncertjükről sem hiányoztam, ha engedte a lehetőség. A zene lehengerlő, a szöveg szívhez szóló, számomra. Kevés dolog képes ennyire rövid idő alatt elfeledtettni velem, hogy rohanó, frusztrált, teljesítményorientált, személytelen és törtető világban élek, és feltölteni, kikapcsolni, megnevettetni. Ellazítani, mint egy ügyes szerető. Észre sem veszem és önfeledten táncolok és énekelek, ahogy a torkomon kifér. Tegnaptól már csak a felvétellel közösen. Minden végetér egyszer, és van, amiért kár. Köszönöm.

Jamie Winchester-Hrutka Róbert: Here today gone to rain

A simple little harmony
Can change the world for me
Give me light so I can see

Nothing can change anything anyway
Here today, gone today
No one has time to pull
Their head from the ground
No one stops to look around

When everything’s hard at the end of the day
Your favourite song takes your cares away
We used to sing sandman, my mother and me
And things were good as they could be

A simple little harmony
Can change the word for me
Brighten a bad day, make you believe
Life is not as bad as it could be
A lyric and a melody

A simple little harmony
Can change the world for me
Give me light so I can see
Here today, gone today

És még egy valami, amit nem felejthetsz  el az életben: It's your life

When everything you believed in
Has turned to dust in your hands
You lie and stare at the ceiling
Trying to understand

You see the storm approaching
You feel the rain on your face
But in your heart the sun is
Shining all over the place
Shining all over, shining all over the place

It's your life, the moment's here and now
Take it and run
It's your time no matter when or how
Reach for the sun
It's your life the moment's here and now
Take it and run
It's your time the moment's here and now

When all your days have passed you
You take a look at your life
You see your angry memories
Flashing before your eyes

You still have time to change this
You know it's never too late
So feel the light of forgiveness
Shining all over your face
Shining all over, shining all over the place

It's your life the moment's here and now
Take it and run
It's your time no matter how
Reach for the sun
It's your life the moment's here and now
Take it and run
It's your time the moment's here and now
It's your life

https://www.youtube.com/watch?v=V56SjYsODrI&feature=related

Ma azt mondta Harcsa Veronika, az a nő, aki ezt megkapja a párjától boldog és elégedett lehet. Majd elénekelte azt a néhány sort, ami való igaz: idő és tér az életében, ennyire egyszerű és őszinte ez az igény. Éppen ezzel a problémával szállok szembe minden egyes napon. A párom rohan, intézkedik, fontos, kötelességtudó, bürokrata, kötött, én pedig rugalmas, megértő, szerető vagyok és türelmes. Persze kizárólag vele és csak egy darabig...

Hogy utána mi történik? Mondhatnám, hogy kitör a vihar, de egyikünk sem az a temperamentumos étkészlet-gyilkos olasz alkat, így inkább hirtelen jövő nyári jégzáporhoz hasonlítom a helyzetet. Ami valahogy úgy nézki, hogy ő őszinte arccal állítja, nem gondolta, hogy ekkora a gond, de érti és igyekszik. Ettől megenyhülök és előbújik az első nyári napsugár.

Amitől a probléma természetesen nem oldódik meg, de legalább a megijesztettem a földfelszínt. Ha szeretek valakit, arra vágyok, hogy én jelentsem a napot az életében. Hogy megsimogasam reggel az arcát, feltöltsem, megmelegítsem, ott legyek, mikor elalszik. És nem vagyok önző, ha benne keresem a saját napocskámat és eközben ki merem mondani, hogy nem csak egy délutáni nő vagyok. Szükségem van éjszakákra, hajnalokra, ébredésekre, érintésre, mosolyra, gyengédségre, figyelemre, feltöltődésre.

"time and space for me in your life, time and space for me you got to find"

csak ennyi.

https://www.dalok.hu/mp3_play.php?id=15890

Emiliana Torrini: Jungle drum

Hey, I'm in love,
My fingers keep on clicking to the beating of my heart.
Hey, I can't stop my feet,
Ebony and ivory and dancing in the street.
Hey, it's because of you,
The world is in a crazy, hazy hue.

My heart is beating like a jungle drum

Man, you got me burning,
I'm the moment between the striking and the fire.
Hey, read my lips,
Cause all they say is kiss, kiss, kiss.
No, it'll never stop,
My hands are in the air, yes I'm in love.

My heart is beating like a jungle drum

My heart is beating like a jungle drum

https://www.youtube.com/watch?v=-alcHfwHY5A&feature=related

Kikapcsoltam a telefonom, hogy még véletlenül se tudjam elérni, és lendületből felrúgni az idáig szépen és egyenletesen felépített, türelemmel óvott kapcsolatunkat. Azt sem akarom tudni, hogy nem keres, mert el kellett mennie, és onnan, ahová igyekszik nem hívhat fel. Ott nem én vagyok a fontos. Csendben sírdogálok a tehetetlenségtől és a küszködéstől, hogy sajnos ezt most egyedül kell letolnom a torkomon. Mennyivel békésebb megoldás, mint csapkodni, vagdalkózni és vádaskodni, kiabálni ,ahogy a hangom bírja, hogy gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek... pedig épp ellenkezőleg: nagyon is szeretlek. Ijesztően idegen ez a szó, olvasva, ahogy megismételtem magamban. Vajon jól teszem, hogy ennyire közel engedem mindenféle óvintézkedés, önvédelem nélkül? Hogy bízok benne? Minden vágya ez, hogy megbízzak benne, de nem megy ezek között a keretek között. Legszívesebben fognám néhány apróságomat és eltűnnék. Messzire. Sokáig. Elképesztően bánt, erre nincsenek szavak. Próbálom meggyőzni és nyugtatni magam, hogy ez a korcs kapcsolat igenis képes lesz olyanná válni, amilyenre vágyom: egyszerűvé, szeretővé, harmónikussá. Ábránd?

Eldöntöttem, hogy nem szeretnék egy esetleges anyányi felelősséget a vállamra venni.

Ezzel egy időben elkalandoztak a gondolataim, és nehezemre esik logikusan megfogalmazni a suhanó pillanatokat. Az első talán, hogy mikor érik meg egy ember arra, hogy gyereket vállaljon. És mikor érik meg arra, hogy egy apát szeressen úgy, hogy a gyerekével járó felelősséget is vállaja. Erre jött a gondolat, hogy az apa öreg, pedig alig 27. Lemond arról, hogy éljen. Hová sietnek az emberek? Véletlen. Hmm. Ekkora felelősséget nem lehet csak úgy, meglepetésszerűen vállani.

Mindig azt gondoltam húsz éves kor felett öt év korkülönbség semmi. Pedig óriási. Az én kortársaim hátizsákkal járják Európát, félévekre mennek ösztöndíjjal egy idegen ország idegen egyetemére, a következő diplomájukat fontolgatják, házibulikat és őrültségeket csinálnak, élnek, vágynak, próbálgatják a szárnyaikat. Válogatnak az előttük sorakozó hatalmas ajánlattárból. Mókás és egyben borzasztóan szomorú, hogy életem legnagyobb őrülségeit egy olyan fiúval éltem át, a mai napig bezárólag, aki néhány hónapon belül apa lesz.

Rémisztő látni, hogy nem gondolja át a fent leírtakat. Van valakije, akit otthon tart a vitrinben, vajon a gyereket is felteszi majd a polcra, és kipipálja, hogy ez is megvan? Mit fog gondolni ez a gyerek Apáról, mikor Anyának éppen bevallja, hogy az előző estéjét egy másik nővel töltötte, vagy megbámul Anya jelenlétében egy másik Nénit, vagy őt beviszi a munkahelyére, ahol Anyáról csak annyit tudnak, hogy létezik, vagy mikor rájön, hogy ő is csak Apa szekrényében egy fiók és nincs átjárása a többibe. És vajon Apa hogy fogja érezni magát, mikor a Gyerek felnő és a világ legtermészetesebb dolgának fogja tartani, mikor a Férje csalja, vagy képtelen lesz egy ember mellett megállapodni? A szülők rengeteg dolgot elronthatnak. Nem hiszek a véletlen gyerekek boldogságában. Nem hiszek az érzelmileg éretlen felnőttek szülői felelősségében.

De leginkább, nem szeretnék egy boldogtalan gyerek életében részt kapni és nem szeretném egy boldogtalan felnőtt életét menteni. Egy életmentés is óriási feladatnak tűnt, de áthidalhatónak. Nem akarta. Kettőt már én akarok a lelkemen viselni. Fiatal vagyok, erős, okos, és Európába vágyom hátizsákkal, a fiatal és felelőtlen barátaimmal.

Egy boldog pillanat nem más,
Csak színes vadvirág,
Mi elhervad, míg haza sem érsz,
Mikor élvezed hogy a forgást,
Nem bírod tovább,
És elszédülve földet remélsz,

Az élet szélvihar
Nem tudhatod, mit kavar
De végül, csak rajtad áll
Hogy jó vagy rossz mi rád vár.

Ha nevetsz, a világ,
Mindig visszamosolyog rád,
S, a tiéd, amit vársz,
Egyszer úgyis haza találsz…

Csak hidd el…

A boldog pillanat elszáll
Mint egy régi nyár
Mit emlékként a szívedbe zársz,
Mikor eggyel több majd a tortán
A fényes gyertyaláng,
És meghatódva szépet kívánsz,

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
S hidd el csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz mi ránk vár..

Ha nevetsz, a világ,
Mindig visszamosolyog rád,
S, a tiéd, amit vársz,
Egyszer úgyis haza találsz…

Mond, mit kérnél az élettől
Mit úgy átélnél mind szívedből
Bár ha mások mondják őrültség
Légy bátor és csak képzelj még..

Mitől vagy boldog?
Mitől vagy mérges?
Mi az, mi feldob?
Mond mitől félsz!
Mitől vagy főhős?
Mitől vagy győztes?
Mitől vagy boldog őszintén?

Mond, mit kérnél az élettől
Mit úgy átélnél mind szívedből
Bár ha mások mondják őrültség
Légy bátor és csak képzelj még..

Ha nevetsz, a világ,
Mindig visszamosolyog rád,
S, a tiéd, amit vársz,
Egyszer úgyis haza találsz…
Egyszer úgyis haza találsz…

Kovácsovics Fruzsina: Hazatalálsz

https://www.youtube.com/watch?v=o_0FS6rIq8w&feature=related

Átmeneti állapot. Valami után, valami előtt. Csend. Elvonult a vihar és egy újabbnak még az előszele sem ért utol. Kisimult a táj, nyugodt az élet.

Érdekes érzés szembesülni azzal, hogy a blog-írás terápia. Mikor őrületes mennyiségű mondanivalód van, a legjobb barátod. Vagy a híd, ami összeköt a barátaiddal. Olyankor, mikor túl sok az érzés a szívedben és a gondolat a fejedben, éppen jó módszer. Írni. 

Majdnem egy hónapja üres a blog, utolért a csend. Ezt nem lehet szavakba önteni, isteni  érzés. Felszabadultam, kiegyensúlyozódtam, megnyugodtam. Könnyed vagyok. Megvan önmagam. Újra. Több, mint egy éve veszett el. Van talán lassan három is.

Még nem kiabálok el semmit, nehezen hiszek még mindig magamban, de most először van lehetőségem, hogy bebizonyítsam saját magamnak, hogy tényleg érek egy fabatkát.

Újra keresem, amit szeretek. Ami nekem tetszik, és nem fogadom el, amit elém tesznek. Új értékekkel töltődöm, éjszakánként az andalító hűsben jazz szól mellettem. Néha felhangosítom, kitárom az ablakot és az ablakpárkányról lógatom a lában a füstben. Naponta olvasok el újabb könyveket. Van türelmem és kedvem tanulni. Néha futok, néha úszok, néha tornázok, hiányzik, ha egy napig nem mozdulok meg. Filmeket nézek, ami tetszik, azt akár többször is. Hűtlenül hagyott régi ismerősök jutnak eszembe, és nem várom meg, míg kimennek a fejemből. Terveket szövök.

Vágyom egy piros szandálra, és egy színes szoknyára. Virágcsokorra a vázámba. A rendre. Arra, hogy legyen időm magamra. Legyen időm kiválasztani a ruhám, a kiegészítőket, megszárítani a hajam. Pinkre festeni a körmöm, anélkül, hogy elszégyeljem magam az első ember előtt, aki a kezemre pillant. Tollasozni a szigeten. Mojitotól hangos nevetéssel pancsolni a szökőkútban. Megkapni életem első fizetését. Biciklizni a hegyekben. Csak úgy elrepülni a hétvégére Párizsba. Tetszeni és játszadozni. Alkotni. Társasjátékozni egy sör és néhány jó barát társaságában a Ponyvaregényben.

Újra képes vagyok az utcán az emberek szemébe nézve mosolyogni. Újra van bennem valami, amit szívesen mutatok meg. Nem vagyok üres, nem mellettem jár, aki bennem él. Nem tölt be teljesen egy másik lény. Újra szeretem önmagamat. Azért, aki én vagyok. Hogy lehet úgy élni több hónapig, hogy nem tudod, ki vagy? Hogy tudja egy nő ennyire visszaszorítani magát, hogy helyet adjon a férfinak? Illetve átengedje neki a helyet és ő teljesen eltűnjön? A nő a férfitől fejetlen lesz. Milyen igaz.

És mennyire jól esik a vihar utáni csend.

Nem hiszek a horoszkópban. Nem olvasom. Ha mégis valaki az orrom alá dugja nevetgélve és némi ironiával futok át a sorokon. Túl tipikus, túl mesterkélt, túl meseszerű, hogy a világ minden azonos zódiákus jegyű emberének belső értékrendje és jelleme úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Ehhez túl racionális vagyok. (Hozzáteszem, ahhoz viszont elég naiv, hogy két nap alatt négyszer nézzem meg a Bűbáj című filmet és ráérő időmben a betétdalokat dudorásszam). Talán szintén a könnyelműségemet tükrözi a következő néhány sor, de ez az első olyan jellemrajz, amiben megtalálom önmagam. Íme:

"A vulkán kirobbanó ereje s a tenger mélysége lakozik a Skorpió emberben. A tüzes marsikus energia és akarat az érzelmi beállítottságot szenvedélyessé teszi. Hatalmas energiával képes küzdeni egy számára érzelmileg fontos ügyért. Figyelmét az egyik legtitokzatosabb valóság- a lélek felé fordítja. Belülről inspirálja valami, hogy a dolgok mélyére nézzen, s a véges mögött keresse a végtelent, az anyag mögött a szellemet, az ember titkát- a lét titkát. Sok Skorpió ember fordul érdeklődéssel a misztikum felé. Szívesen kutatja a másik ember lelkének titkait, de a saját titkát nem osztja meg másokkal. (Kivéve, ugye, akikkel mégis.) Miközben magáról nem szeret sokat elárulni, másokat képes nagyon hamar kiismerni, és eltalálni a másik leggyengébb pontját. A Skorpió mint a víz-jegyűek általában, vonzódik a művészetekhez. Irodalom terén leginkább a költészet ragadja meg (vagy a kortárs próza). Az érzelmi intenzitásból energiát nyer, a tragédiákból is energiával telten kerül ki. A fájdalomenergiát az öngyógyítás és önvédelem eszközeként használja. Ha titka van, és nem akarja, nem találod meg hozzá a kulcsot. Kissé önfejű, olykor végletekig ragaszkodik a véleményéhez. Szeret vitatkozni."

Írja a horoszkópom. Lehet, hogy ebben az ezotéria dologban mégis van valami?

Kicsit rossz. Nem akarom többet. Soha többé nem akarok várni. Rá várni. Nincs mire. Győzködésnek látszik, mert az is. Önerősítés. Sírás és észvesztés, alkoholmámorban úszás helyett írás. Pötyögés, gépelés, kattogás. Nagyon fáj bent, nem merem kiengedni, pedig sokkal jobb lenne. Megkönnyebbülnék. Szeretném kívül tudni. Magamon kívül. Megszakad a szívem. Nem annyira, mikor elhagyott. Akkor először engedtem el, ma utoljára. Öt nap és óriási, átugorhatatlanul mély gödör köztünk. Gyűlölöm, mert boldog. Mindegy, hogy mit gondolok róla én, ő boldog. Én nem, mert nem velem,és nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy nem sokáig, nem járt jól, mikor most és itt és az elmúlt egy évben csak nekem rossz. Gyűlölöm, magam, mert kellett. És kellene. Mert nincs más. Mindig ugyanaz a helyzet. Én egyedül maradok, ők továbblépnek. Én pedig bírkózok a gombóccal és ebbe beleőrülök. Bizonytalan vagyok és elégedetlen. Istenem, mennyire fáj. Szinte fojtogat. A sírás.

Csöbörből:

I never understood before
I never knew what love was for
My heart was broke, my head was sore
What a feeling

Tied up in ancient history
I didnt believe in destiny
I look up you're standing next to me
What a feeling

What a feeling in my soul
Love burns brighter than sunshine
Brighter than sunshine
Let the rain fall, i don't care
I'm yours and suddenly you're mine
Suddenly you're mine
and it's brighter than sunshine

I never saw it happening
I'd given up and given in
I just couldn't take the hurt again
What a feeling

I didn't have the strength to fight
suddenly you seemed so right
Me and you
What a feeling

What a feeling in my soul
Love burns brighter than sunshine
It's brighter than sunshine
Let the rain fall, I don't care
I'm yours and suddenly you're mine
Suddenly you're mine

It's brighter than the sun
It's brighter than the sun
It's brighter than the sun, sun, shine.

Love will remain a mystery
But give me your hand and you will see
Your heart is keeping time with me

What a feeling in my soul
Love burns brighter than sunshine
It's brighter than sunshine
Let the rain fall, I don't care
I'm yours and suddenly you're mine
Suddenly you're mine

https://www.youtube.com/watch?v=Q536JTSe40M&feature=related

Vödörbe:

Know it sounds funny but I just can't stand the pain
Girl I'm leaving you tomorrow
Seems to me girl you know I've done all I can
You see I begged, stole and I borrowed
Yeah
That's why I'm easy
I'm easy like sunday morning
That's why I'm easy
I'm easy like sunday morning
I wanna be high
Soo high
I wanna be free to know the things I do are right
I wanna be free
Just me
Oh baby
That's why I'm easy
I'm easy like sunday morning
That's why I'm easy
I'm easy like sunday morning

https://www.youtube.com/watch?v=CH7J3G7Qtt0

Imádom Norah Jonest, Katie Meluát, Suzanne Vegát. Szavakba nem önthető az érzés, amit kapok a zenéjüktől. Érzelmeket, mélyen megélteket, túlcsordulókat, elgondolkodtatókat. Megnyugtatnak, adnak kicsit abból a harmóniából és szeretetből, amire vágyom. Van kedvem esőben sétálni, ha magammal vihetem a zenéjüket és a hangjukat, térdig gázolni a hóban, mécsest gyújtani a párológtatómban, könyvet olvasni. Képes vagyok elhinni a zenéjüknek, hogy van valahol egy fiú a világon, akivel annyira egyszerre fogok rezdülni, amennyire vágyom rá. Aki ugyanezeket az érzéseket fogja adni nekem, lesz kedvem vele esőben sétálni, mécsest gyújtani este, könyvet olvasni a hátamat nekidöntve, harc és bántás nélkül. Milyen szépnek és valódinak tűnik. Amivel mégis visszahúznak az álmodozásból és elgondolkodtatnak, azok a dalszövegek. Halk, búgó, csodás hangon dúdolnak a füledbe borzalmakat. Hogy elhagyták, bántották, megvezették, kiölték a lelküket. Tegye fel a kezét, aki tud nekem mutatni olyan szerelemről szóló dalt, ami már nem a gondtalan lebegésről szól, de még nem a sértett fájdalomról?

Az élet nehéz, nem kicsit. Miért keressük a szerelmet? Hogy kiegyensúlyozzon, hogy pótolja a kiüresedő barátságainkat, hogy értelmet adjon az életünknek? Nem vagyunk képesek magunkban tartani azt az elképesztő mennyiségű szeretetet, ragaszkodást, ötletet, amit annak az egy másiknak tartogatunk? Nem szeretjük magunkat eléggé, ezért testáljuk másra minden odaadásunkat? Őrült nehéz kérdés. Feltehetném a következő hasonló nehézségűt: mi alapján választunk? És ha kiválasztottunk hol ronjuk el? Mi a recept az örökké fenntartható szerelemre? Hogy lehet, hogy ennyire kevés embert foglalkoztatnak ezek a kérdések? Mi a garancia, hogy minden egyes ember megtalálja és meg tudja tartani? Mi a biztosíték, hogy ő az? És hogy jól döntesz, mikor lépéseid legnagyobb részét öntudatlanul rutinként teszed meg?

Az élet nehéz. Istenem, de mennyire! De még választhatjuk a sodródást...

Vágyunk rá. A babánknak mesélünk róla, kisautóink többsávos útjain száguldanak, piros lámpáinál ácsorognak, rakoncátlan gyalogosaira dudálnak. Gyerekfejjel a színekre, zajokra vagyunk fogékonyak, fiatal felnőttként veszélye vonz. A kaland, amellyel lekünk megtelik néhány napra. Vajon tényleg csupán soha véget nem érő épületdia, szívárványszínű kocsisor, jól öltözött emberek, szegények és rohanás a nagyváros?Akkor mégis miért szeretünk itt élni? Hálából. Amiért hagy bennünket nagyot álmodni.

...és akkor, ott feküdtünk a stégen. két teljesen őrült. az egyik fáradt, feszült, agyonhajszolt, a másik beteg, hisztis, nyüggel megterhelt. volt. előző nap este, mikor az örülökhogyittvagy puszi cuppant a másik arcán.

...és akkor, ott a vacogó hidegben és hullafáradtan, dohányfüstösen a másikhoz közelhúzódva zubogott alattunk az óriási folyó. hátunk mögött a tavaszi köntösbe bújt sziget, előttünk az éjszaka takarójának utolsó csücskébe kapaszkodó város.

...és akkor, ott a roskatag fatákolmányon a két part között lágyan ringatóztunk, miközben lassan halványrózsaszínné vált az ég alja.

...és akkor, ott nekünk kelt fel a nap.

Dal nélkül nem lehet élni. Nem tudom megmondani,hogy a dal találja meg azt a pillanatot, vagy a pillanat a daltól lesz önmaga, egy ellenben biztos: a zenénél tökéletesebben semmi nem vetít emlékeket a zárt szemhéj vászánra, semmitől nem rándul össze annyira az ember szíve, semmi sem képes annyira tökéletesen visszaadni egy rég elfeledett esti érzést mint az a momentum, mikor felcsendül a dallam. A torkod összeszorul, mintha hirtelen és menthetetlenül ott állnál a fázós szürkületben a vár aljában, a hó csendesen szuszog körülötted, szívedben a téli nyugalom és a zúgolódó város leghalkabb pontján vársz. Rá vársz. Majd a pislákoló kandelláberek fényében megérkezik édes nesszel és a karjába zár. És akkor, ott, egy pillanatra megtalálod a kétségbeesve kutatott harmóniát, a szavakba kétesen önthető boldogságot. Minden egész és minden csoda. A hó pedig csak hull míg fehér lappá változtatja a világot körülöttetek. Új életet ígér. Ezt hozza nekünk vissza a dal, hogy részünk lehessen benne újra és újra. Titkon őrzött négypercek, amelyekben átjár az érzés akkor is, ha egyedül vagy és a harmónia csak ósdi, kopott, megbarnult fénykép a szívedben.

Hány pillér tart tart fenn egy ártéri házat, egy közúti felüljárót, egy oszlocsarnokot, egy hidat, egy viaduktot, egy világot? És hány képes megtámasztani egy embert? A pillér erős, leterhelhető, kitartó, türelmes, gondolatolvasó. Van, hogy kőkeményen bánt és épít, van, hogy olyan, mint egy puha párna, mely felfogja könnyeidet. Mindig ott van, nem enged összerogyni, feladni, elmenekülni. Támogat és kitart: jóban- rosszban.

Az én pilléreim száma négy. Ők azok, akik kiegyensúlyozzák életem rázós hullámvasútját. Tartanak jobbról, balról, előlről, hátulról. Ott ülnek mellettem, mikor nevetve és könnyedén ível felfelé a pálya, éppen úgy, mint mikor a  játék felgyorsul és megpördül, vagy amikor szembesülök az előttem elterülő mélységgel, de már sikoltva, sírva, levegő utána kapdosva zuhanok bele elképesztő sebességgel. Ott ülnek és megtesznek mindent, hogy ne érezzem egy percre sem,hogy egyedül vagyok, hogy nincs kivel nevetnem, sírnom, örülnöm, búsulnom, élnem, halnom. Az élet engem is úgy dobál, ahogy kedve tartja, ők nem ettől próbálnak megmenteni, de velem szeretnék végigcsinálni. A döntéseimet én hozom, de ők kísérnek el az úton, függetlenül attól, hogy a jó irányt választom, vagy a rosszat.

Köszönöm nektek, drága Barátaim és drága Anyám!