"Sigh no more ladies, sigh no more,
Men were deceivers ever,
One foot in sea, and one on shore,
To one thing constant never,
Then sigh not so, but let them go,
And be you blithe and bonny,
Converting all your sounds of woe,
Into hey nonny nonny.
Sing no more ditties, sing no moe,
Of dumps so dull and heavy,
The fraud of men was ever so,
Since summer first was leavy,
Then sigh not so, but let them go,
And be you blithe and bonny,
Converting all your sounds of woe,
Into hey nonny nonny."
Ritkán lepnek meg emberi reakciók. Ez valószínüleg azért van, mert sokszínű társaságban edződöm nap, mint nap. A körülöttem mozgók megbíznak bennem, nyitott vagyok, segítőkész, és szívesen avatnak be kisebb-nagyobb problémáikba, tárnak fel apróbb- jelentősebb oldalakat életük könyvéből. Jól kezelek szituációkat, melyekről tudva tudom, nem azok, amiknek látszanak. Ám az még soha az életben nem fordult velem elő, hogy szakítson velem valaki, akiről fel sem tűnik, hogy velem van, mert ő ezt egy árva szó nélkül lejátssza magában és csupán a végeredménybe avat be. Abba is csak emailben, biztos, ami biztos.
Ugyan, mondja már el nekem valaki, hogy honnan van ennyi beteg, életképtelen, agyatlan, érzéketlen, öntelt, egoista, ostoba barom ezen a világon? És mégis ezek honnan veszik a megerősítést ahhoz, hogy feltételezzék, tévedhetetlenek? Honnan veszik a bátorságot, hogy a hozzáértés és ismeretség teljes hiányában ítélkezzenek emberekről, csak azon az alapon, hogy az ő szűkre határolt világukban az illető nem teljesít a szájízük szerint, mindig.
Úgy gondolom, hogy mindenki húsz-huszonegy éves korára kinővi a tinédzserekre oly jellemző kategorizálást. Az egyetem alatt leszoktam erről végleg. Mikor a nagyotmondó ismerőseim dobálóznak az elitista-kaszttal csak mosolygok és ingatom a fejem. Nem, nincs ilyen. Létezik, hogy egyeseknek mindenféle szempontból gazdagabb gyermekkor jutott, megértőbb, odaadóbb szülők, szerteágazóbb tudásanyag, kiterjedtebb viselkedésnorma-tár, de ez nem adhat okot senkinek arra, hogy lebecsülje hiányosabb háttérrel rendelkező társait. Tévedtem.
Életemben először érzem azt, hogy egy "elit" srác a maga arrogáns és elrugaszkodott módján annyira sem vesz emberszámba, hogy megkérdezze, tudnám-e szeretni, miközben a kis fejében velem kíván kapcsolatba lépni.
Távolról méreget, listát készít a fejében: ennek a lánynak nem elég intelligensek a barátai, ez a lány nem ért a kultúrához, ez a lány nem elég tudatos, ez a lány túl hírrig, túl nyers, túl vidéki, túl erőszakos. De szép, kedves, nyitott, barátságos, ízléses, csinos, megnyerő, kíváncsi...még felnőhet a szintemre, lehet, hogy mégis jó lesz. És vár. Sőt elvár. Elvárja, hogy úgy igazodjam hozzá, hogy fogalmam sincs, mi jár a fejében. Benne alakul valami, értsem meg, és addig ne szórakozzak mással, nem szóljak máshoz, ne érdekeljen más, ne közeledjek máshoz és ne akarjak tőle sem semmit. Várjak, míg a raklapnyi nálam fotosabb dolga utána szán rám néhány órát, amit csak azért beszélek végig, mert egyébként csendben bámulnánk a falat. Mindezt két hétben egyszer, mert egyébként sajnos rengeteg dolga van.
Majd ilyen komoly szinten mozgó ismerkedés után kész tényként kipipálja a fejében, hogy mindent összevetve neki nem vagyok elég jó, majd fogja és leírja nekem, hogy tudjam, hol a helyem. Nem tartunk ugyanott észben. Sem másban. Nevetséges, mégis felháborító, és bántó. Őrület. A látszat néha csal, de mennyire.
Ismeritek azt az érzést, mikor az ember a villogó, harsogó ébresztőre is nehezen reagál, felhúzza a redőnyt, és feladja? Mikor az emberi szem rácsodálkozna a színes, fényes világra és helyette szürke, szomorú esőt kap? Nehézkes arcú embereket nyakig begonbolt kabátban, életunt esernyők alatt? Ilyenkor a háztetőkről könnyként gördül le az esőcsepp, a világ sír. És neked nincs erőd kimenni, nincs kedved megküzdeni ezzel a nappal.
Tegnap éppen egy ilyen reggelre nyitottam a szemem, de mennem kellett. Muszáj volt. Keddre az ember nem vehet ki vész-szabadságot. Önkéntelenül vettem világos kabátot, saját lélekerősítésként, de az esernyőről nem tudtam meggyőzni a tudatalattimat. Nem vittem, hátha eláll, ha mélyen koncentrálok rá.
Az utoljára meghaló reménynek hála tanácstalanul álltam a föld alól felbukkanó mozgólépcső tetején és nagy szemekkel bámultam a rettenetes esőt a lejáratot védő plexicsoda védelméből. Fontos helyre tartottam, olyan helyre, ahová nem illik túlzottan korán érkezni, de túlzottan késni sem ajánlott.
Az igyekvő tömeg nem hagyott időt gondosan megtervezett döntésre, bemenekültem az első nyitott ajtón egy vásárcsarokba. Azok egyikébe, ahol a teljsen átalakított és kicsinosított belsőben a régi idők illata száll.
Az emeleten könyvesboltra leltem. A nyomtatott gondolatok beszippantottak az üzletbe, levettem egy Schäffer Erzsébet kötetet a polcról. Szeretet és meleg báj fogadott az első lapon, a másodikon Lázár Ervin, és közben csak néha-néha pillantottam a téren vidáman szaladó százszínű esernyőkre, és az óriási folyó túloldalán ködbe bújó Országházra.
A köztudat úgy tartja, az operával való első találkozás meghatározza kapcsolatotokat egy életen át. Szerelem első hallásra, vagy menekülés előle hosszú éveken át. Adhat túl sokat, de lehetséges, hogy nem jelent semmit. Fehér vagy fekete. Imádat vagy gyűlölet.
Az én szívemmel nem volt nehéz dolga. Olykor, ha becsukom a szemem, látom magam előtt a budapesti Opera színpadát, a dallam a fülemben cseng, a lélegzetem megnyugszik, a szívem ütemre dobban, és miközben csukott szemem apró résén könny csillan, az egész lelkemet magával ragadja néhány önfeledt pillanatra a zene és a hang...íme:
https://www.youtube.com/watch?v=Cr5vpHtJIlg
Nessun dorma, Calaf's aria from Turandot (Puccini) Nessun dorma, Nessun dorma! No one sleeps! No one sleeps! Tu pure, o Principessa, You too, O Princess! nella tua fredda stanza, in your chaste room guardi le stelle are watching the stars which che tremano d'amore e di speranza. tremble with love and hope! Ma il mio mistero e chiuso in me, But my secret lies hidden within me, il nome mio nessun sapra! no one shall discover my name! No, no, sulla tua bocca lo diro' Oh no, I will reveal it only on your lips, quando la luce splendera'! when daylight shines forth Ed il mio bacio scioglierŕ il silenzio and my kiss shall break che ti fa mia! the silence which makes you mine (Il nome suo nessun saprŕ! (no one shall discover my name! e noi dovrem, ahime, morir!) And we will have to die!) Dilegua, o notte! Depart, oh night! Tramontate, stelle! Fade away, you stars! All'alba vincero'! At dawn I shall win!
Szeretek valakit, hol jobban, hol kevésbé, hol kuszán ,hol átlátszóan. Barátok vagyunk, társak, idilli kapcsolat. Jelen pillanatban. Vasárnap volt egy éve, hogy kibökte némi köntörfalazás után azt, hogy "beléd zúgtam, Bubu", mert akkor még így nevezett. Mindig nevez valahogyan, de sosem a saját nevemen. A kapcsolat girbe-gurba rögös földútján voltam már Művésznő, Kollegina és újabban Rosalie. Őt sem kerülték el a Macilaci, Jávorpál, hős Jogvédő és mostanában Leopold megszólítások. Ez egy játék köztünk, mint annyi minden más, nem igazi. A saját kicsi színes-szagos világunkban élünk, nincs más ott olyankor, csak ő és én. És a gondolataink, amiket beengedünk ebbe a mi kis féltve őrzött színjátékunkba. A mindennapi életünk- attól függ, éppen milyen fázisban vagyunk- megédesíti vagy megmérgezi az együtt töltött pillanatainkat. Az, hogy köztünk miért nincs párkapcsolat arra az emberi gyarlóság ad választ. Néha pontosan úgy működünk, mintha mi ketten jelentenénk az egész világot egymásnak, ehhez képest a valóság fanyar paradoxon. Mindezek ellenére egy év nagy idő. És én éppen egy éve tudom, milyen lenne igazán szeretni és szeretve lenni.
Harcsa Veronika: If you
"If you leave me now I fall apart
You’ll find the pieces of my broken heart
If you go I’ll shiver night and day
So darling could you stay?
If you want a kiss I’ll give you three
If you want my love it’s yours for free
We’re like bread and butter, lock and key
So darling please don’t leave, humble me.
Now that the summer is gone and winter’s drawing near
Now that the swallows are abandoning my garden
I feel so insecure.
So if you leave me now I fall apart
You’ll find the pieces of my broken heart
If you go I’ll shiver night and day
So darling, could you stay?
If you want a kiss I’ll give you three
If you want my love it’s yours for free
We’re like bread and butter, lock and key
So darling please don’t leave, humble me.
Now that the summer is gone and winter’s drawing near
Now that the swallows are abandoning my garden
I feel so insecure."
Ingrid Michaeson: The way I am
"If you were falling, then I would catch you.
You need a light, I'd find a match.
Cuz I love the way you say good morning.
And you take me the way I am.
If you are chilly, here take my sweater.
Your head is aching, I'll make it better.
Cuz I love the way you call me baby.
And you take me the way I am.
I'd buy you Rogaine if you start losing all your hair.
Sew on patches to all you tear.
Cuz I love you more than I could ever promise.
And you take me the way I am.
You take me the way I am.
You take me the way I am."
Manic Street Preachers: Your love alone is not enough
"Your love alone - is not enough not enough not enough
When times get tough they get tough they get tough they get tough
Trade all your heroes in for ghosts in for ghosts in for ghosts
They’re always the one’s who love you most love you most love you most
Your love alone - is not enough not enough not enough
It’s what you felt it’s what you said what you said what you said
You said the sky would fall on you fall on you fall on you
Through all the pain your eyes stayed Blue they stayed Blue Baby Blue
But your love alone won’t save the world
You knew the secret of the universe
Despite it all you made it worse
It left you lonely it left you cursed
You stole the sun straight from my heart from my heart from heart
With no excuses just fell apart fell apart fell apart
No you won’t make a mess of me mess of me mess of me
For you’re as blind as a man can be man can be man can be
I could have seen for miles and miles
I could have made you feel alive
I could have placed us in exile
I could have written all your lines
I could have shown you how too cry
Your love alone
is not enough
Your love alone
is not enough
I could of shown you
I should not have to cry
Your love alone
is not enough."
http://www.musicloversgroup.com/manic-street-preachers-your-love-alone-is-not-enough-video-lyrics/
Átszellemült, bájos érzés, akár a fagyi a szájban, akár egy csók az ajakra. Hessét olvasni a nap első erőtlen fényárjában a madárcsicsergős kertben. És a szív egy pillanatra megnyugszik. Fellélegzik, felbukik a hónapokig tartó fojtogató hidegből és a lelket facsaró szürkeségből és közönyből. Mosolyog és dúdol.
"Kijön a lélek az ólból" - mondja az imádott Lovasi András és meglátja a zöld fű között csendesen nyíló ibolyát. Lehet egyedül és elhagyatva, lehet barátokkal körülölelve, lehet a családja tagja, lehet nyugodt társ, lehet spontán, lehet őszinte, lehet szeretett, lehet megbecsült, gondterhelt, nehézkes, elfoglalt vagy szabad, öntörvényű vagy felelősségteljes. Száll, szeret, rajong, bimbózik, él. Boldog.
A város kivirágzik, a lakói nevetésétől hangosak fiatal hajtásoktól üdezöld parkjai, a napfény által új ruhába öltözött utcái, süvítő kék buszai és vidáman csilingelő villamosai. A természet cseveg, a kertekből virágillat száll, a méhecskék zenére illegetik potrohukat.
Az élet újra gyermekiesen könnyed, hiszen megérkezett, ránk talált. Köszöntsük együtt: a tavaszt!
Nem kertelek, elárulom: filmekről lesz szó, amelyeket a közelmúltban láttam és nem kicsit kavartak fel. Nehezen befogadható, lelket bántó százhúszperces kirándulások a koncepciós perek hangulatának mélyébe és az emberközösségek kollektív tudatába.
A legfrissebbel kezdem, mert talán ez él a legélénkebben. Tegnap láttam Orson Welles rendezésében A pert. Gyönyörű képek, tehetséges színészek, döbbenetes megoldások, a fekete-fehér filmezés minden zsenije felvonul. Talán az segített végig a fimen, hogy eleve rajongok a feketefehér képekért, moziért, a hangulatért, amelyet közvetítenek, a fényjátékért, amire használhatók és még valami: nem bírtam megmozdulni. Az agyam hiába menekült volna, a lábam nem engedelmeskedett, csak ültem ott a kényelmes fotelban az Odeon-LLoydban és sodródtam, pedig a film nagy részében helyben toporgunk, hiszen a főhős szemszögéből a külső világ változatlan. Ő a vádlott, bár fogalma sincs, mit tett, vagy nem tett. Üldözi a félelem és a kétségbeesés. A tehetetlenség, hogy megvédeni sem tudja magát. Az állam, melynek dolgozik, a jog, mely képviseli, és a nők, akik megszeretik tehetetlenül nézik szélmalomharcát, mivel már a "szája állásából" sejti mindenki, hogy csak idő kérdése és vége. És így is lesz. Vele együtt mi is átéljük a kínlódást, értjük és helyeseljük igazmondó kijelentéseit. A negatív utópia pont annyira nyomaszt ebben a filmben is, mint az 1984-ben, vagy a Gattacában.
Ami mégis mozgat a nők és a férfiak szerepe. A főhős egyértelműen az áldozat, lázadó, egyenes. Három nőalak jelenik meg a kockákon. Az első fél, hogy a kapcsolatuk bajba sodorja (ami be is következik), a második a jog szolgálatába akarja állítani (mivel az ad biztonságot neki is), a harmadik felajánlja, szól érdekében szeretőjének, a vizsgálóbírónak. Mindhárman kívánatos, túlélő női alakok. Amazonok a maguk módján. A női jellemnek azon darabkáit érvényesítik, mellyel megmenthetik magukat és azokat, akiket szeretnek vagy megsajnálnak. A film utáni beszélgetésen mindenki romlottnak tartja őket, az éra csalódott a nőkben, ahogy Kaffka is. Mindenki róluk beszélt, ők álltak az érdeklődés középpontjában. Minden felszólaló férfi volt. Én csak csendben tűnődtem azon, mennyire nem értik a lényeget. A nők próbálták megkímélni a mi kis viktimünket a valóságtól. Volt, aki testi enyhülést kínált fel, mert ennél többet nem adhatott. Volt, aki érdekében édelgett akár az ügyvéddel, akár a vizsgálóbíróval. A mai férfiak, úgy gondolták ezek a nők eladták magukat a túlélésért, romlottak, vesznivalók. Az egyik mélyen tisztelt úr agyáig sem jutott el, hogy ezek a nők a testüket adják, magukat kínálják, a lelkükből, ami még megmaradt az is segíteni akar. Ellenben mit adnak a filmbe a férfiak? Korrupciót, csapatpszichózist (birka-látásmódot csúnyán megfogalmazva), tehetetlenséget, zavart. Ők azok, akik egymást küldik börtönbe, tartják rettegésben, akadályozzák, követik és gyilkolják. Ebben a filmben nem a nők a bűnös lelkek, nekik csak ez maradt és a mai néző-férfiak még mindig felemlegetik, mert még mindig nem értik, miért a híd köti össze a folyópartokat.
A következő vélemény régóta érik. Talán egy hónapja láttam otthon, egyedül, késő este, kikapcsolódás céljából. Nagy marha vagyok, nem vitás. A Dogville nemhogy ellazít, inkább görcsbe rándít. Érthetetlen, őrjítő feszültséget okoz, pedig a megoldás rém egyszerű. Aki ismeri Lars von Triert, azt is tudja, ez az egyik legelismertebb alkotása. A díszlet nem más, mint egy színpad, rajta krétával felskiccelt házvonalak, utak, néhány feltétlenül szükséges berendezési tárgy, mint orvosságos szekrény, ágy, tábla, harang, de semmi olyan ,amit a film során ne vennének használatba. Tökéletes barokk színház, leszámítva a kulisszákat. A falucska lakói egyszerű típusalakoknak tűnnek első ránézésre. A tüchtig boltosnénik, a hipochonder doktor, a sokgyermekes anya mogorva férjjel, a mindenhez értő boszorka, a nemelégkívánatos,deegyetlen fiatal lány, a vak férfi, aki nem vesz tudomást fogyatékáról, a tehetségtelen mérnökhallgató, a személyiségzavaros fuvaros, szellemi fogyatékos lány, színesbőrű ápolónőjével, a egyház házvezetőnője és a nyughatalanul fürkésző hirtelenszőke filozófus. A közösségbe érkezik egy lány, fiatal, szép, félénk, üldözött. A történet undorító, mindenki nézze meg, akinek van gyomra hozzá. A kiszolgáltatott lányt befogadják, elfogadják segítségét, kedvelik, dícsérik.
Majd lassan fordul a kocka és megkívánják ,megerőszakolják, zsarolják, kifosztják, molesztálják, megalázzák, agyondolgoztatják, láncra verik, kizsigerelik, míg végül a kiszolgáltatottság annyira égbekiáltóan dühítő ,hogy ölni tudna a kedves néző, vagy egyesével megkínozni a falu békés és jellemtelen lakóit, úgy, hogy előbb a kisujjukat vágja le, majd a gyűrűst, a középsőt, a mutatót, majd a hüvelyket, hogy spricceljen a vér és közben sebfertőtlenítőbe dugni a csonkot, hogy az ordítástól és a vérveszteségtől a bűnösök végleg kimúljanak. A valamirevaló érző lélekből ez a film garantáltan kihozza az állatot. Sajnálja a kedves, szép és szorgalmas nőt, akinek finom ujjait padlósíkálásra ítélik, kecses lábát, amire láncon nehezéket fűznek, féltett szűziességét, amint durván megalázzák, nemes lelkét, melyet páros lábbal tipornak, és szerelmét, mely elárulja. De mindenek előtt a bizalmát szánjuk, mely miatt megszerette ezt a csőcselét és megtett mindent, hogy közéjük tartozzon és szeressék. Normális életet akart. Úgy egy kissé nehéz, hogy a rendőrség és a maffia egyszerre üldözi. A falu lakóinak felelősséget kellett vállalniuk a bujtatásért, mérlegelniük kellett, miért cserébe veszik ezt a bűnözőt pártfogásukba. Az ár pedig aránytalanul, sértően magas volt. Csontig hatolóan bántóak a jelenetek, ordítanivaló a tehetetlenség, mert mi nézők sem tudjuk, mi áll a lány háta mögött. Csak akkor válik nyilvánvalóvá a történet és emelkedik a lány végképp minden lakos fölé erkölcsi értelemben, mikor megérkezik érte az apja-a maffiafőnök. Minden egyszerre tisztul ki, a lány az árnyvilágból menekült, de számára a való világ borzalmasabb képet adott. Szégyellem magam minden hétköznapi ember helyett. Vajon valóban ennyire frusztráltak vagyunk saját kisszerűségünktől, hogy ha véletlenül a kezünkbe adnak egy ártatlan emberi életet undorító módon kizsigereljük és tönkretesszük?Nagyon bízom benne, hogy Lars csak egy kirívó példával riogat, mindenesetre elgondolkodtató a remekmű.
Egyelőre ennyi, a következő kalandtúra a megromlott házasságok útvesztőibe és egy olyan beteg mindennapjaiba, amilyen szörnyűséget laikus ember álmodni sem képes egy későbbi alkalommal veszi majd kezdetét. Ezekkel a filmekkel ugyanis azóta találkoztam és még nem kerültek a helyükre. Bennem sem.
...a pohárban, amivel betelik és akkor elegem lesz. Mindenből. Hirtelen, átmenet nélkül, villámcsapásszerűen fogok gyűlölni mindent és mindenkit. Nincs panasz, csak érzem, hogy feszít, azzal, hogy leírom kap némi előnyt a bestia, de a körülményeknek hála perceken belül a sarkában loholok megint. Ha utolérem földrengés következik, szélvihar, tűzvész, katasztrófa, cunami, ami kell. Csak ordítani szeretnék, hogy elég és sírni, a falat püfölni és kiadni mindent, ami bánt, hátráltat, megkeseríti a napjaimat. Hogy nincs melegvíz, csend, internet, őszinteség, nyugalom, figyelem csak elvárás, számonkérés és követelés. Megromlok, érzem. Az óriási türelmemből túl apró körre jut és közülük is sokan visszaélnek vele. A többiekre egyáltalán semmi. Cinikus vagyok és gunyoros. Emellé pedig bohócot alakítok, hogy akit bántok, legtöbbször önkéntetelnül, viccnek vehesse. Ömlik, árad belőlem a keserűség, próbálok tenni ellene, de a helyzet velejéig romlott, felszíni segély nem oszt, nem szoroz. Gyökeres változások. Ez a megoldás. Végignézni, mit rontottam el, választ kapni a miértekre és újrakezdeni az életet. Magamra találni, tisztába kerülni azzal, ami még épen maradt a régi énemből és számba venni az újat. Rossz embernek tartom magam így, enélkül...
...egy ember, aki a családom. Illetve az egyik tagja annak a közösségnek, ami maradt a családomból. Nem képes elfogadni, hogy az életünk különvált, más utakra léptünk, de én ettől szeretem és tisztelem, igyekszem elnézni a bolondságait, a szeszélyeit, védeni anyám vádjaitól és megérteni. Ő ennek ellenére szavakat akar. Ki nekem ő, ez mozgatja, mert ez befolyásolja a döntéseit. A döntéseit, hogy támogatja e az életemet, vagy nem. Nem fogadja el az embert, akivé válok, nem próbálja megérteni.Nincs ezzel egyedül, nekem sem tetszik a képlet. Válaszokat akar a kérdéseire, magyarázatot a cselekedeteimre és döntéseimre. Nem érti, hogy nincs rájuk racionális válasz, nincs bennük következetesség, élnem kell és megpróbálom ösztönösen, érzelmi alapon némi rendelkezésre álló eszeléssel megoldani az adódó nehézségeket, elkerülve a lehetséges pofonokat. Néha bántom őt is, pedig annyira kímélném, anyát is és mindazokat, akiket szeretek. Ha az embernek elege van azokat utálja és emészti, akiket a lejobban szeret. Velem is így van. Bennem is van hiba, bőven, nem vitás, de ezt a helyzetet ösztönből nem lehet megoldani. Szavakkal mégkevésbé, mivel nem értem én sem, hogy tudnám félreértések nélkül elmagyarázni egy másik értetlenkedőnek? Az új életben máshol van a szerepe...
Tudd,hol a helyed, int édesszülőd, mikor kisgyerekként feszegeted a neked felállított határokat. Addig könnyű az emberélet, míg helyetted megoldja más. Csak ez a fránya természet ne lenne. Ez a gyönyörű ösztönös csoda, mely előbb-utóbb mindenkit a saját útjára vezet.
A kicsi gyerek kétéves fejjel a legöntudatosabb, mindenhez jobban ért. A saját kicsi világát ekkora ismeri ki eléggé a lázadáshoz. Ő akarja kipróbálni, egyedül. Csak a tervben bekövetkező nehézségek alkalmával menekül vissza a biztonságot jelentő kezekhez, segítségért. Ő a gyerek, az unoka, a tesó, a szomszéd.
Az oviban a cserfes, a csendes, az ügyes, a hangos, a bátor. A suliban a szépen író, a szorzótáblát kivülről fújó, a lebilincselő szavaló. A barát, a padtárs, az osztálytárs, a kedves. Bőven megszokható, gyűlölhető és szerethető szituáció. Megvan a hely. Szinte kézzel fogható.
Önként menekültem ebből a pókhálóval benőtt álmos életből, ahol mindennek megvolt a maga jól behatárolható helye, ideje és módja. Mindenki ugyanúgy gyerek volt, mert anyáékkal lakott, tőlük kapta a megerősítést, a támogatást, a rendet, a követendő normát. Mindenki ugyanolyan kedves volt, mert nem volt lehetőség más mínőségben szeretni. Mindenki ugyanazzal foglalkozott szabadidejében, arról beszélt és abban vett részt, ami a többiekkel együtt megadatott neki. Eszementként futottam, rohantam, felejteni akartam, míg végül kijutottam. Minden, amitől írtóztam eltávolodott, csak a szép emlékek maradtak, halványrózsaszínbe burkolózva a nosztalgikus percek kedvéért.
Íme, itt a nagyvilág, a rég várt lehetőségek földje, hely szabadon lélegezni, bolondozni, szeretni és létezni. Az önállóság, az elképzelések és álmok elíziuma, mi a baj mégis? Mi hiányzik? Hol a helyem? Ki mellett? Miként? Miért nem talállak, életem?
Szeretem,mert nem tudom,hogyan lehet nem szeretni. Minden rezdülését értem és átérzem. Bánt, ha bántják. Sírok, ha szomorú. Fáj, ha neki fáj. Örülök, ha sikeres. Rajongok és bátorítom, ha meginog. Heccelem, ha játékos. Nevetek, ha boldog. Élvezem, amit ő élvez. Érdekel, ami foglalkoztatja.
Előbb tudom, mint kimondja. Érzelgős lennék? Empatikus? Ostobán szerelmes? Vagy csak egyszerűen tehetetlen.
Tehetetlen,mert nem tudom,hogyan kell nem vele álmodni, nem vele ébredni, nem vele létezni és nem attól szenvedni, hogy pont ő az,aki mindezt nem engedi. Mert ő nem érzi,amit én érzek. Ő nem engem szeret.
Menü.
Üzenetkezelés.
Új üzenet, Bejövő, Kimenő, Vázlat, Mentett.
Mentett, Sablon:
"Késem", "Megbeszélésen vagyok", "Találkozzunk...", "Köszönöm", "Én is szeretlek"...
Vajon van még valaki a világon, akinek a lelkét nem mosta át a kényelem és a közöny annyira, hogy legalább annyit öl ebbe az érzésbe, mikor szeretné kifejezni, hogy a saját kezével gépeli az üzenetbe?
This girl I know needs some shelter
She don't believe anyone can help her
She's doing so much harm, doing so much damage
But you don't want to get involved
You tell her she can manage
And you can't change the way she feels
But you could put your arms around her
I know you want to live yourself
But could you forgive yourself
If you left her just the way
You found her
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
You're a boy and i'm a girl
But you know you can lean on me
And I don't have no fear
I'll take on any man here
Who says that's not the way it should be
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
She's a girl and you're a boy
Sometimes you look so small, look so small
You've got a baby of your own
When your baby's grown, she'll be the one
To catch you when you fall
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
You're a girl and i'm a boy
Sometimes you look so small, need some shelter
Just runnin round and round, helter skelter
And I lean on your fears
Now you can lean on me
An that's more than love
That's the way It should be
Now I can't change the way you feel
But I can put my arms around you
That's just part of the deal
That's the way i feel
I put my arms around you
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
I stand in front of you
I'll take the force of the blow
Protection
You're a boy and i'm a girl
Hirtelen elegem lett. Bekapcsoltam a rádiót, legyen valami zaj körülöttem, amíg felöltözöm, bár még nem is tudom, hova indulok. Csak ki innen. Az örökös döntésképtelenség a szekrény előtt. Most mégis mit? Döntsd már el ,hová indulsz, úgy könnyebb lesz. Nem tudom és nincs kedvem ezen gondolkodni. A barna nadrág a fekete pulcsival bárhová megteszi. Azért kifestem a szemem. Ha már a felső semmilyen, legalább a fülbevalót kicserélem egy csinosabbra. A fésű csak jól jöhet. Kabát, kesztyű, zene, telefon, pénz. Indulás.
A kapuban már tudtam, filmért indulok. Felszabadult mosoly ült az arcomra, tudom ,hova megyek. Sétálok, addig kitalálom, mihez van kedvem. Az Ahogy tetsziket veszem ki, vagy az Amelie-t, esetleg a Mephisto-t, vagy a Fülest. Itt jobbra, majd következő utcán is. Be a kölcsönzőbe, egyenesen a pulthoz.
Borzos hajú fiú ült a pénztárnál. Lehengerlő magabiztossággal és a legkedvesebb mosolyommal léptem hozzá. Szia, szeretnék filmet kivenni és be is iratkoznék.
Volt már nálunk tagságid?
Nem,még soha.
Akkor személyi, lakcímkártya...nevetni tudni kell magunkon, gondoltam és nem bírtam a jelenet óta a vonásaim közt bújkáló mosolyt lemázolni az arcomról, miközben felszálltam a buszra. Csak éppen a bérletem sem volt nálam...
Mire van esze egy nőnek? Mindenre, természetesen, mondjuk mi nők.
Van eszünk arra,hogy az arctípusunknak megfelelő púdert vásároljunk órákon át tartó gondos válogatás után a drogériában. Ahogy arra is, hogy felkutassuk az legfinomabb illatú krémet, időt nem sajnálva a cél érdekében. A krónikus kézremegésünket félredobni arra a pillanatra, amit a szempillaspirál társaságában töltünk a tükör előtt. A szemüvegkeretünk színével harmonizáló rúzst vásárolni.
Van ahhoz is, hogy többórányi keserves, a világot a fenébe kívánó hiszti után, beülve a megfelelő helyre elcsábítsuk édes mosolyunkkal a kedves pincérfiút. Olyan vonzó és könnyed eleganciával levenni a kabátunkat, hogy a kedvesünknek percekig nem annak fogasra akasztása jár a fejében.
Mosolyogva szálldosni az utca szürkearcú emberei között, akár egy pillangó. Zenét választani a napsütéses időnek és a felhős kedvünknek. Megbolondulni egy cipőért, egy sálért, egy nevető szempárért. Napokig rágódni egy filmjeleneten, az imádott könyvünk mondatain, a vissza-vissza köszönő emlékeinken.
Szerelemhez bilincselni magunkat.
A legkínosabb helyzeteket a legtermészetesebben kezelni. A legegyszerűbbeket a végtelenségig bonylítani. A legsemlegesebb pillanatokat a legmélyebben megélni. A legtöbbet adó mondatok felett értetlenül elsuhanni. Észrevenni, aminek nincs jelentősége és átugrani, ami túl sokat adna. Borzongani a melegben és tikkadni a fagyban. Nevetni, mikor sírni kellene és zokongni, mikor nincs rá ok. Aludni, mikor nem tudunk. Élni, mikor aludni kell. Szeretni, aki nem érdemli meg. Gyűlölni, aki bármit megad.
Semmihez sem foghatóan izgató és kellemetlen rejtvények vagyunk. Magunk számára is. Semmiért nem cseréném el.
Az ideges csengetésre elhúzódó berregés érkezik válaszként, szabad kezével nekiveselkedik a vaskos tölgykapunak. Belép a folyosóra, vaksötét. A gyakorlottá váló mozdulatok nehézkesen érnek célba, így félkézzel. Pillanatnyi neszelés és fény. Az ismerős ujjak megtalálták a villanykapcsolót. Lépcső. Lift, kínos feszítő érzés a torokban, nem kellene itt lennie, ötödik, már túl késő. Időpocsékolás ezen gondolkodni, elkerülhetetlen volt. Halvány fény, világít a labirintusban, ami az ajtóhoz vezet. Kopogás.
A hirtelen jött csengetéstől egészen megdöbbenve rajtafelejti ujját a kaputelefon gombján. A lábáról zavart tekintete az előszobatükörre téved. Gyorsan elkapja a fejét. Jóég. Rumli van. Idejött. Meglepetésként érte. A mackómintás papucsot begyűrte a szekrénybe, megigazított a haját, a szobában szerteszét heverő ruhákat elsöprő sebességgel tüntette el a szennyestartó kockás textilfedele alá, ennyire futotta. Kopogás.
Esetlen emberpár tekintete találkozik a küszöb két oldaláról.
Miért jöttem ide?
Nem hiszek a szememnek,virágot vett...
Annyira kellemetlen a helyzet, ahogy itt állok. A függöny rejtette őrszemek méricskélő pillantásainak már hagytál elég időt. Vettem virágot, az eladó szerint finom az illata és elég drága volt. Azt hittem,ezzel könnyebb lesz ezt áthidalni. Beleőrülök ebbe a csendbe. Szólj valamit,kérlek.
"Beljebb jössz?"
"Szívesen."
Ahogy átlépi a küszöböt, a távolság, ami idegenekké tette őket oldódik. A kezdetben szakadozó reakciók-válaszreakciók egyre összehangoltabb képet adnak, ahogy kiveszi egy hálás, bár értetlenkedő mosollyal a kezéből a csokrot, elindul a konyha felé, vázát keres.
Leveszi a cipőjét, megkönnyebbülve, hogy a másik keze is felszabadult. Még jó, a dupla masnit egy kézzel kibogozni örökkétartó kínszenvedés. Felakasztja a kabátját, tanácstalanul álldogál az előszobaszőnyegen. Szemöldökét felvonja, valami megváltozott, de vajon mi. Hiába keresi a megmentő pontot, nem tudja felidézni, régen járt nála.
Érthetetlen a virág. Virág. Kedves és figyelmes gesztus, csak a viszolygó viselkedésével nem harmonizál. Nevetnivalóan szerencsétlen, még sosem vette le a cipőjét kabátban. Most vajon mivel van elfoglalva ilyen feltűnően. Lehet, hogy észrevette az új előszobaszőnyeget? Szép a virág. Szeretem a liliomot. Honnan tudhatta.
"Megzavartalak valamiben? Nem akarok alkalmatlankodni."
"Bátran gyere közelebb, megkínálnálak valamivel, de csak a tegnap maradékai vannak a hűtőben. Sajt, narancs, fél üveg barackbefőtt, túrórudi, maradék pizza... esetleg egy kis bort?"
"Elfogadom, köszönöm."
Az jót fog tenni, bár ma alig ettem valamit. Egész nap az estén rágódtam. Mit csináltam ma egész nap? Olyan vagyok ,mint egy holdkóros, napok óta csak kóválygok. Fogytam, látszik is, Joli mondta tegnap. Vagy tegnapelőtt? Jóég, elképesztő mennyire elveszett vagyok nélküle. Vajon észrevette, mennyire megvisel, hogy nincs velem? Furcsa, a fojtogató érzés teljesen megszűnt, megnyugodtam. Lehet, hogy a bor.
Ebben a fényben egészen megváltozott az arca. Nyúzott, beesett, karikás. Az ing is vasalatlan. Vajon hol lakik? Mióta elköltözött semmit sem tudok róla. Csak a mamája hívott valamelyik nap, érdeklődött, hogy mikor látogatjuk meg. Nem volt szívem elmondani neki. Nem is az én dolgom. Szerettem az anyukáját.
"Anyu mondta, hogy beszéltetek és nem mondtad el neki. Köszönöm. Én akartam, csak nem tudtam, hogyan."
"És megtetted?"
Micsoda egy hülye vagyok, miért vetettem fel ezt? Erre nincs jó válasz. Ha az igazságot mondom, érteni fogja, hogy még kellene, de mennyire. Ez megalázó. Ha mást mondok hazudok, arra úgyis rájön. Jobb a csend.
Hirtelen mennyire leköti a borospohár. Még véletlenül sem néz rám, nemhogy a szemembe. Sumákol, mi mást vártam. Miért jött ide? Hogy megköszönje, hogy nem rengettem meg a drága anyukája belé vetett hitét? Pedig nem lenne rossz, ha ismerné. Ha valóban ismerné és tudná, milyen elképesztően gyáva, amin az igazságtalan és inkorrekt jelleme csak ront és mindehhez mekkora színész. Örülnék, ha rajtam kívül ezt még tudná valaki. Nem lenne ennyire nehéz kiadni a dühöm. Így mindig elszáll, mire a történetben a lényeghez érek.
"Köszönöm a virágot és szívből örülök annak, hogy értékeled, hogy nem törtem össze az anyukád lelkét első felindulásból. Ha csak ennyi a mondandód, felfogtam, mehetsz. Nem tartok még annál a fázisnál, hogy esti baráti borozgatást rendezzek neked. Még mindig fáj, bánt. Rágódtam rajta, most már csak lenyelném. Hagyj és tűnj el, vagy beszéljünk!Miért jöttél ma ide?"
Csend. Vérfagyasztó hallgatás. Normális reakció. A lány szemében a kérdés, a fiú szemében a kétségbeesés. Hogyan tovább innen? Mikor válik a szerelem egyértelmű felhőtlen boldogságból felelősségigényes teherré? Mi a megoldás, ha eljön a pillanat? Elengedni és elapasztani az érzés forrását, vagy küzdeni? Magunkat megtagadva mindenen át, vissza se nézve, bármit feláldozva, érett emberekként? Ki képes erre anélkül, hogy biztosan tudná, nem veszíthet? Márpedig a kapcsolat zsákbamacska. Az emberek kiismerhetetlenek, változnak az évszakokkal. A fiú és a lány is tudja, elérkeztek a válaszúthoz. Halogatták ezt a percet, ameddig csak lehetett, de a fiú ma valamiért mégis megérkezett, a lány pedig mégis feltette a kérdést.
Ideges dobolás az asztallapon, önmagától rázkódó láb alatta. Pattanásig feszült pillanat. Farkasszemet néző szempár. Mindketten a másik gondolatát fürkészik, de csupán ugyanazt a zavart látják a másik szemében, ami a saját fejükben kavarog. És azt, hogy mennyire kedvesek a vonásai, szeretnivaló a kibomló hajtincse, a három mély gödör az összeráncolt homlokán, az eperformájú anyajegy az arcán, a bujkáló mosoly a szája szélén, milyen vékonyak az ujjai, mennyire puha a keze, milyen borzongatóan csókol, mennyire határozottam tart a karjában, és a szívük éppen egyszerre dobban.
Későn érő típus vagyok,de előbb-utóbb végre odaérek én is. Hogy hová?
Későn érő típus vagy,mondta anyám,mikor meglátott az első barátommal tizenhét évesen. Azt senki sem jegyezte,hogy addig egy óriási fiatalkori és mesébeillő,elsöprő szerelem után próbáltam bezárni, eltorlaszolni, bereteszelni a kaput, hogy ne bántson és ne hátráltasson többet. A mai napig nem sikerült teljesen. Ha máshoz már igen, ehhez még mindig nem értem meg.
Későn érő típus vagyok, mondtam, mikor az első alkalmi kalandommá váló fiúnak magyaráztam a felé támasztott elvárásaimat. Nem értette, miért nem kap meg a szédületes sodrású harmadik esténk után sem. Az eszébe sem jutott, hogy én nem csak erre és ennyire vágyom. Az végképp nem futott át azon a csalódott és őrjítően vágyakozó arcán, hogy pontosan értem, csak ennyire kellenék. Abban a percben vált komolytalanná a fiú. Nem értette miért nevetek, mikor sértődötten "elhagyott". És én csak nevettem és nevettem.
Későn érő típus vagyok, és rettentően naiv, sírtam a párnámba, mikor a csend ráhullott az üres szobára a hajnali napfényben, ahonnan életem első szégyenletes párja távozott. Hogy miért volt szégyenletes és miért távozott? Talán kérdezzék meg az otthon édesen alvó másik sematizált, megunt nőt, kezén gyűrűvel. Naiv voltam. Hogy gondolhattam, hogy egy olyan apró, hétköznapi tömeges és semmitmondó érzés, mint a szerelem, felülír jó erősen és mélyre betonozott érdekeket. Már nem gondolom.
Kár, hogy a szerelem nem elég mérvadó a civil társadalom számára ahhoz, hogy eszközt adjon, hogy az ember szívének jogos védelmében bármilyen kínzással élhessen a bűnözővel szemben.
"Lett egy elégett szaténszál,mikor a szívembe hamuztál."
De csak egy. Még nincs itt az ideje, hogy feladjam, akad még néhány feláldozható szaténszál.
Búcsú, de remélem csak ideiglenesen. Borzasztóan bízom benne,hogy ez a helyzet csak átmeneti lesz. Az egyik legrégebbi pajtásom Amerikába utazik. Legalább fél évre.
Négyen vagyunk ebben a kis csapatban, ami mióta az eszemet tudom mindent elbír. De mikor megnézem a videót, ami az együtt töltött hét évről szól, teljesen összetörök, azt hiszem nehéz feldolgozni, hogy a világ túl nagy ahhoz, hogy felfogjam és a lehetőségek tárháza is jóval túlmutat a számomra elérhetőn.
Két napja könnyel telik meg a szemem, ha arra gondolok, hogy elrepül. Nem csak nekem, a másik két lány is hasonlóan reagál. Persze mikor ott van úgy teszünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megy minden a majdnem megszokott medrében. Gergőci viszont nincs hozzászokva ehhez az apró érzelgéshez sem. Mi hárman a belevaló, önálló, okos barátnőideálok, akik mindenben támogatjuk mosolyogva és jótanácsok záporában elintegetjük, napok óta könnytől üveges szemmel nevetgélünk vele. Nem érti.
Számomra felfoghatatlanul messze kell egy új életet felépítenie. Ami inkább megijeszt,hogy rajta is a bizonytalanságot és a kétségbeeseést, a maradni akarást látom. Jól érzi magát a bőrében, felépítette egy másik országban a mindennapjait a nulláról, rutinnal rendelkezik, nem vitás, csak nagyon nehéz itt hagyni mindent: anyát, apát, a tesókat ( a legkisebb alig két hónapos), az új életét barátostól ,barátnőstől, otthonostól és minket, egy akármilyen legújabbért.
Tegnap megkérdezte, meglátogatjuk-e majd. Eddig mindig azt a választ kapta, hogy fapadossal bárhol ott vagyunk, két nap. Tegnap mindenki csak jóságosan mosolygott és próbálta lenyelni a feltörő érzelmeit.
Minél közelebb kerül az indulás ideje, annál tarthatatlanabb ez a helyzet.
Nem tartom esetlennek, erős és közvetlen fiú, nem kell félteni. Erre a lehetőségre is ő bólintott rá, nem kell sajnálni, hatalmas kulcsot adnak a kezébe. Azt is tudom, hogy az indulás a nehéz és az első néhány hónap után egyenesbe kerül. Valószínüleg ő is ezzel bátorítja magát.
Világpolgárrá válni nagy kihívás. Sok fontosat el kell engedni, hátra kell hagyni. Csak abban reménykedem, hogy lesz értelme leküzdeni ezt a nem elenyésző akadályt és nem okoz nála visszafordíthatatlan törést. Szóval másfél hét múlva megpuszilom és sírós-mosolygós grimasz mögül elengedem senkisetudja meddig. Mert ez az élet rendje?
Ma beszélgettem az egyik legdrágább barátommal. Fontos dolog történt vele, az élet egyik nagy küszöbén lépett át. Nekiveselkedett és eltolta egy kicsit a függönyt. A legdrágább arcát, az érzéseit mutatta meg valakinek, aki játszik velük (így nem érdemelné meg, de furcsa lény az ember lánya). Önként tette, saját elhatározásból. Bölcsen belátta, hogy szükség van rá.
Amit utána kap persze a kétely. Miért is lenne másképp, csak óriási jelentőségű dolgok miatt lépünk ki a magunk bűvköréből és villantunk meg egy érzékeny szeletet a lelkecskénkből. Ennek hozadéka, hogy a válaszra várni kell. Nagy tét, nagy nyereség vagy nem. A legfontosabb események mindig a legidőigényesebbek. A kétség pedig csak mardos, minél több idő telik el a kínkeservesen megtett lépéstől, annál mélyebbre hatol.
Vajon jól tette, tényleg szükség volt rá, elég csak ennyire elhúzni, lesz ennek a hőstettnek bármi eredménye, hogy ítélje meg saját magát ezután?
Öngyilkos vállalkozás feltenni a kérdést, amit ki se kellene mondani.
Hogyan válik egy mindent felkavaró találkozás életünk legfontosabb momentumává, mozgatórugójává, titkává? Miért éljük át azt az érzést, mely értelmet ad ahhoz, hogy minden nap felkeljünk, mégis szégyenérzetet kelt? Miért vágyunk arra, aki nem szeret minket eléggé ahhoz, hogy megkíméljen ettől a kellemetlen, felőrlő szélmalomharctól?
Miért tesszük fel a kérdést, amit ki se kellene mondani? Miért nem engedjük el csak úgy?
Mert őrülten szeretjük és a lemondás szinonímája a megfutamodásnak.
Persze itt és most. Az élet csupa ittésmost pillanatból áll, ehhez kell alkalmazkodni ,ehhez kell felnőni. Sosem ismerheti magát igazán senki, percenként változunk, percenként vált az akaratunk. Sosem szabad lemondani a lehetőségről, ami kulcs lehet a boldogsághoz.
Furcsa és döbbenetes dolgok törnek fel emberekből, csak figyelnünk kell kicsit és megjelenik egy újabb, érthetetlen részlet, ami annyira nem illik a pontosan felületesen kialakított képbe. Vajon mi található a függöny mögött?
Gondosan, nettül felöltözött ötvenes úriember szállt ki a tengerjáró hosszú BMWből. Gyönyörű ,elegáns ízlésről árulkodó bőrcipő bal párja bukkant fel a burlington-mintás zoknit viselő lábszárral egy pillanatra az élrevasalt öltönynadrág alól, míg a férfi következő mozdulatával hosszú fekete szövetkabátját elegánsan lendítette meg, pont elkerülve a nem pedánsan tiszta kocsiküszöböt. Aktatáska a hátsó ülésről, bőrkesztyű a hetente kétszer kezelt kézre, autó lezár, irány a bank a túloldalon. Piros lámpa. A férfi idegesen az órájára pillant, majd a lámpára, a bankra, a kocsira...megcsörren a telefon a kabátzsebben. Halk szisszenés sem hangzik, irígylésreméltó az úr, minden keze tele, az összekombolt kabát belső zsebéből a lehető legelképesztőbb természetes nyugalommal szerzi meg a mobilt, kinyitja, a füléhez illeszti.
"Anyukám, nem megmondtam, hogy a bankba megyek, mi a büdös francnak hivogatsz percenként, ha a kurva kölyök lázas, csinálj vele valamit. Ha bezár a gyógyszertár, majd kinyittatom, ahhoz is csak pénz kell. A bank a fontosabb. Ne nyivákolj, neked is van jogosítványod, nem? Ha nem bírsz a seggeden megülni, huzzál el a tápos kölyköddel gyógyszerért."
Letette. A lámpa zöldre váltott, céltudatos, kemény, dinamikus léptek a bankig. És eltűnik.
Vajon mi jár a fejünkben?
Mi ötlik fel elször, ha meglátunk egy csinos lányt, egy megkapó fiút, egy hamiskás mosolyt, egy bolondos mozdulatot?
Milyen képet fantáziálunk egy könyvhöz, szabadszellemű színdarabhoz, egy elcsípett félmondathoz, egy érdekesnek túl hosszú elmélethez?
Milyen az ember magában, mikor senki sem látja, semmilyen normának nem kell megfelenie, nem korlátozza tradíció, jóízlés, erkölcsös blabla, nem tart a rosszindulatú véleményformálóktól?
Úgy vélem, hogy gondolataink és vágyaink nagy részét titkoljuk. Mindenki tudja, mit bír el az éppen aktuális környezete és valamit ennek megfelelően mindig takargat. Mozaikjátékot játszunk, elhintünk részleteket, és csendben nagyon reménykedünk, hogy az, akire személyiségünk másik részlete nem tartozik sosem fog találkozni azon darab örzőjével. Valahol pedig arra vágyunk, hogy egyszer legyen valakink, aki mindent tud és elfogad, és lehetőleg ugyanazokkal a "hibákkal", "defektekkel" próbál sasszézni a világban, mint mi, velünk együtt.
Mit ér egy kapcsolat, ha amit adunk bele nyolcvan százalék cukormáz, színjáték és húsz százalék finom utalgatás a lényegre. És mit ér az, amelyikben elenyésző a félrevezetés, de nem azért nincs rá szükség, mert a párral éljük ki mélyen titkolt lényünket, hanem mert az illető elfogadja, hogy mással tesszük. "Ilyen a természete", mondja és elsiklik afölött, hogy megcsaljuk akár érzelmileg, akár fizikailag másokkal, akik ugyanazt érzik és teszik, ha valamilyen csoda elhúzza a függönyt.
Borzasztó beteg kapcsolatokban nagyon felületes emberek élnek. Ettől betegek. Az orvoslás túl nehéz, tenni kellene, megnyílni, elegedni. Elnézni kényelmesebb, nem törődni a csapással, amit a lélekre mér a belenyugvás.
